Immáron határozottan állítom - a könyvet olvasván -, hogy jelen esetben a szerepem Tiffany-éval megegyező. Kérem szépen az élet kedves, aranyos, jólelkű íróját, hogy hadd lehessek inkább Nikki, aki végül boldogan él a tökéletes kis családjával. Légyszi-légyszi!
Anyway, a nyári szünet valakinek lassan már vége, ha én meg pozitív akarok lenni, akkor, nekem még a szeptember is félig az - és én pozitív akarok lenni, szóval így van és nem vitázok.
Az érzelmi állapotom, mint egy hullámvasút. Azt hittem, a mélabúba fogok belepusztulni a nyáron, de ehelyett - csak hogy ne unatkozzak -, kalandok elé állított az élet. Fura dolog ez, mikor a totális tanácstalanság helyett tudod a várható kimeneteleket és a választható utakat, de egyiket sem találod elég biztonságosnak, elég jónak. Félsz bármelyikre is rálépni, de tudod, hogy nem ácsoroghatsz a kereszteződésnél az örökkévalóságig, valamerre el kell indulnod.
A lényeg, hogy most épp egy ilyen elágazásnál vagyok, és bennem van, hogy a "járt utat a járatlanért..", de tudom, hogy a járt út se vezet igazából sehova. A másik meg lehet, hogy végül így is úgy is visszavezet a másik útra, akkor meg minek kockáztatni? Oké, van rá esély, hogy teljesen új helyekre jutsz el és élményekkel gazdagodsz - amikre nem volt még lehetőséged az életben -; én mégis félek. Lehet, hogy szeretek szenvedni? Szeretem, ha nehézségek vannak előttem? Mondjuk az igaz, hogy olyankor legalább nem halok bele az unalomba... :'D
Változtatni kell a dolgokon. Akármennyire is szeretném, ha minden a régi lenne, de mivel itt nem fogok előrehaladni - megrekedtem egy olyan szinten, ami sok jóval, de nagyjából ugyanannyi rossz érzéssel jár -, nem folytathatom így tovább. Most már csak elég erő kell, hogy elkezdjem ezt az új szemléletmódot és hozzáállást elsajátítani. Kívánjatok sok szerencsét!
