Az elmúlt pár hétben odáig fajultak a dolgok, hogy muszáj "papírra vetnem". Egyik legfájóbb témám, gyűlölök róla beszélni, inkább itthon sírok miatta órákat, de nem szoktam elárulni, hogy emiatt van olyan nagyon rossz kedvem. Ez a kis szösszenet inkább csak magamnak szól, hogy ha egyszer vége lesz, ne felejtsem el, min mentem keresztül; vagy bárkinek, aki hasonló problémával küzd, illetve annak, aki tud segíteni vagy bármilyen ötlete van.
Mindig is problémás bőrrel voltam ellátva, de azt hittem (vagyis reménykedtem benne), hogy maximum pár év és elmúlik az ilyesmi, amolyan pubertáskori szemétkedése a szervezetemnek. Azonban immáron tíz éve szenvedek ezzel. Emiatt szinte semmilyen önbizalmam nincs, mivel amikor tükörbe nézek, én csak azt látom, hogy az én arcomat elcsúfítják a foltok és a dudorok, a bedagadt részek. Nem látom magamat emögött. Tudom, hogy sokan (de legalább páran) az ilyesmivel nem törődnek, amikor mással beszélgetnek, én mégis úgy érzem, hogy mindenki azt figyeli, hogy milyen csúnya az arcom - ami alapjáraton nem lenne csúnya, max átlagos.
Nem szeretek tükörbe nézni, mert általában csak elsírom magam, és akkor még csak eltüntetni sem tudok semmit. Elrontja a napjaimat, mivel kimozdulni sincs kedvem, utálok társaságba járni és legfőképpen gyűlölöm, ha bulikban vagy összejöveteleken fényképeznek, mert csak az jár a fejemben "úristen, most a vaku miatt minden látszani fog, hogy fogok kinézni...". Míg másoknak babapopsi simaságú arca van és néha-néha egy-egy pattanás, addig én örülök, ha néha van egy kis sima felület rajta. Nem is emlékszem már, milyen volt úgy felkelni, hogy szép volt az arcom.
Voltam vele bőrgyógyásznál, aki csak flegmán közölte velem, hogy szedjek fogamzásgátlót (ugyebár ez évekkel ezelőtt volt, anyukám nem támogatta az ötletet), különben meg felírt mindenféle rázókeveréket meg kenőcsöt (amiket kb. már a hozzámenetel előtt is kipróbáltam és nem segített). Egyszer kaptam egy nagyon erős gyógyszert, ami addig, amíg szedtem segített, viszont nem lehetett három hónapnál tovább szedni. Amint abba kellett hagynom, pár napra rá minden a régi volt. Emlékszem, mekkora csalódás volt a visszaesés. Ráadásul fényérzékeny volt, én pedig nyáron szedtem - nem volt valami jó párosítás.
Mindig eszembe jut mennyi eseményt hagytam ki csak emiatt. Mint mikor az utolsó osztálykiránduláson voltunk a gimiben, és mindenki a másik szobában nevetgélt, én meg egyedül sírtam, mert nem elég, hogy fájt az arcom, rettentően csúnya is volt, és nem akartam a sok hibátlan bőrű lány között ücsörögni.
Egy akkora gátlást épített ez az egész bennem, hogy biztos vagyok benne, hogy ha ez nem lett volna jelen az életemben, egy egészen más ember lennék ma. Most pl. azt sem szeretem, ha rám néznek, nem hogy azt, hogyha valaki hozzá ér vagy hozzá akar érni az arcomhoz.
Tíz év az életemből, és még most sincs vége. Próbáltam diétázni, kerülni a tartósítószereket, adalékanyagokat, nem ittam kakaót, nem ettem csokoládét, és semmi ilyesmit. Ittam méregtelenítő teákat, csalánteát, cickafarkfű teát, szedtem máriatövisolajat, cinket, ittam frissen facsart citromot hónapokig. Mindegyikkel sokáig próbálkoztam, hogy nehogy az legyen a hiba. Állandóan tisztítom és radírozom az arcomat, kipróbáltam már mindenféle márkát az arctisztítót közül. Kenegettem az arcomat antibiotikumos kenőcsökkel meg mindenféle alkoholtartalmúval is. És mai napig nem használ semmi. Nem hogy javulna, egyenesen egyre rosszabb.
Szombaton arra ébredtem, hogy elég durván megégett az arcom. Valószínűleg az egyik kenőcstől, bár elég váratlanul ért, mivel lassan egy éve ezt használom és eddig még semmi hasonló reakcióm nem volt rá. Ráadásul az ajkaim is megégtek, amikre biztos, hogy nem kentem, szóval értetlenül állok az eset előtt. Most megint ott tartok, hogy belenéztem a tükörbe, sírni kezdtem és gyűlölöm magam. Holnap viszont muszáj bemennem az egyetemre, mert zh-m lesz. Életem egyik legpocsékabb napja lesz, amiből már így is elég sok van...
