Az állomáson álltam és vártam a vonatot. Az összes holmim a mellettem álló bőröndben volt. Nem túl sok, de ez mindenem. Mindenem, amim maradt a tűzből.
Öt perc volt hátra az indulásig, így hát el is indultam megkeresni a megfelelő vonatot.
A reptérre tartottam; el akartam hagyni még az országot is. Bár egy szimpla menekülésnek tűnik, ami nem old meg semmit, de úgy éreztem talán így majd sikerül felejtenem, újrakezdenem.
Felszálltam a vonatra a maradék életemmel együtt. Már majdnem tele volt mindegyik kabin, de végül találtam egy olyat, amiben csak egyvalaki ült - egy kislány. Összeszorult a torkom, mikor eszembe jutott a húgom. Ő is eltűnt az otthonommal együtt. Egy pillanatra megtorpantam, nem voltam képes arra, hogy belépjek a kabinba. Felejtenem kell. Muszáj. Ő már nem jön vissza.
Kinyitottam az ajtót és beléptem. A kislány rám mosolygott, én pedig leültem vele szembe – tudatosan kerülve a pillantását. A bőröndömet magam mellé tettem, nem voltam képes rá, hogy messze legyek a maradék kapaszkodómtól, a néhány boldog emlékemhez. Ennyi minden, ami még életben tart.
- Szia! Ugye milyen szép az idő? – Csilingelő hangja törte meg a csendet. Rápillantottam: a haja ugyan olyan szőke volt, mint Lucának. Zöld szeme csillogott a mosolygástól. Fejemet az ablak felé fordítottam; fényesen sütött a nap, egy felhő sem volt az égen.
- Szia. Igen, tényleg nagyon szép. – Reméltem, hogy nem akar tovább beszélgetni.
- Szamanta vagyok. Téged hogy hívnak? – Visszanéztem rá; pillantása érdeklődővé vált.
Vonakodtam, de nem akartam megbántani.
- Ella vagyok. – Kicsit nyersnek tűnt, amint kimondtam, így folytattam:
- Hol vannak a szüleid? – 11 év körüli lehetett, egy kis hátizsákkal. Biztos voltam bene, hogy nincs egyedül.
- Az égben. – Megdöbbentem. Nem látszott szomorú árvának. Egészen kíváncsi lettem, közelebb hajoltam hozzá.
- És mit keresel egy vonaton egyedül? – Kíváncsiskodtam, kissé udvariatlanul.
- Megyek az új szüleimhez. – Egy másféle mosoly suhant át az arcán, olyan meleg és áhítatos. Mintha ezzel a mondattal nem egy aggasztó tényt közölt volna; mintha nem kétségbe lenne esve az új élete miatt, hanem mint aki várakozik, vágyakozik rá. Akarta ezt az új életet. Nem úgy, mint én. Persze lehet, hogy csak képes volt elfogadni a dolgokat. Vagy rossz volt az előző élete… Az enyém nem volt rossz… Boldogan éltem a kishúgommal. Nekünk sem voltak szüleink - meghaltak egy autóbalesetben miután Luca megszületett - de ott voltunk egymásnak. Amikor 18 lettem, eljöttünk az árvaházból, ahol ugyan szerettek minket, mégsem volt igazi családunk. Örökbe fogadtam Lucát, és elmentem dolgozni. Az újságírás világa ragadott meg, így hát az vagyok. Vagy voltam. Már nem igazán tudom, hogy mi is vagyok… A dolgom az volt, hogy minden héten írjak egy kolumnát. Így viszont, hogy elmegyek, nem tudom, mit fogok ezután csinálni.
- Egyedül? – Még mindig nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen pici lány, kísérő nélkül utazzon.
- Igen. A nagynénémnek dolga van, szóval elhozott és elment. Még csokit is kaptam! – Azzal elővett a kabátzsebéből egy tábla csokoládét, és kis kezét odatartotta elém.
- És a közvetítők nem küldtek senkit? – Kizárt dolog, hogy ha a hivatalban tudnak erről, engedélyezik.
- Nem. Majd ott várnak. – A csokoládét visszacsúsztatta a zsebébe, tekintete a távolba révedt.
Eldöntöttem, hogy majd én vigyázok Szamantára.
- Meghalt a kishúgom. – A szavak önálló életre keltek; míg ki nem mondtam őket, fel sem fogtam, hogy az én kihangosított gondolataim. Könnyek szöktek a szemembe, de gyorsan megtöröltem.
- Ó, sajnálom! Hogy hívták? – Nézett rám hatalmas, könnyes szemeivel. Őt is elszomorítottam.
- Lucának. Majdnem úgy nézett ki, mint te. De elment… a te szüleid hogy haltak meg? – A szám ismét nem volt az irányításom alatt, de reméltem, hogy nem bántom meg a kérdésemmel. Valamiért ez az idegen kislány elég bátorságot ad, hogy kimondjam azokat a dolgokat, amiket bárki másnak nem merek.
- Lezuhant a repülőjük. – Most ő is suhanó tájat figyelte az ablakon keresztül. – Egy konferenciára mentek. Kértem, hogy most az egyszer ne menjenek, de azt mondták, hogy muszáj. Orvosi találkozó, valami új dologra jöttek rá a nagyon okos emberek, amit nekik is feltétlenül tudniuk kellett, mert Ők is orvosok. Hiába könyörögtem napokig, nem tudtam elérni, hogy maradjanak. Elmentek, de minden este beszéltem velük telefonon, napközben e-maileket írogattam, mert betegen otthon unatkoztam.
- Beteg voltál és mégis elmentek? – Ezen egy kicsit meglepődtem; én azt hittem, hogy az orvosok gyerekeivel többet foglalkoznak, amikor betegek.
- Mondtam már, hogy muszáj volt. Ők nem mentek volna el, ha nem kell. De írtak nekem rendes levelet.
- Mit? – Nem értettem, hogy mire gondolt.
- Hát rendes, postán feladott levelet, mert megkértem Őket. Anyu írta az elejét és apu a végét, aztán mindketten aláírták. Elmondták benne, hogy mennyire hiányzom nekik, és hogy mennyire szeretnének már magukhoz ölelni. A temetés után kaptam meg… Ez így olyan volt, mintha elbúcsúztak volna, és biztosítottak volna arról, hogy mennyire nagyon szeretnek, és sosem hagynak el. – A szemembe nézett, és láttam benne, hogy tényleg így gondolja. Tudta, hogy ez így van. Nem érezte és nem hitt benne, egyszerűen tudta. – Neked hogyan halt meg a húgod? – Kíváncsian pislogott rám, a fejét egy kicsit oldalra billentette. Mesélni kezdtem:
- Egy este sokáig maradtam bent a szerkesztőségben, mert segítenem kellett egy kollégámnak; újságíró vagyok. – Tettem hozzá magyarázatképpen. Bólintott. - Felhívtam telefonon Lucát, mondtam neki, hogy vacsorázzon meg, és feküdjön le aludni, miután már mindent megtanult.
- Hány éves volt Luca? – Szólt közbe érdeklődve.
- 11 éves múlt pár hónappal.
- Én is annyi vagyok. – Ezek szerint jól gondoltam.
- Folytasd, légy szíves. – Unszolt jól nevelten. Látszott, hogy a szülei sokat tanítgatták és odafigyeltek rá.
- Biztosított róla, hogy mindent meg fog csinálni, ugyanúgy, mintha otthon lennék én is. Tíz körül megszólalt a telefon - engem kerestek, a rendőrségről. Elmondták, hogy a kicsi házunkat valószínűleg gyújtogatók felgyújtották, és az egyetlen személy, aki a házban tartózkodott, az korházban van, és az életéért küzdenek. Azonnal odamentem, és épp láttam, amint az orvosok hátrébb lépnek egy szörnyen megégett testtől. Akkor halt meg, amikor beértem. – A tekintetét fürkésztem. Nem akartam megijeszteni, de nem úgy tűnt, mint aki fél, vagy undorodik. Inkább azt láttam, hogy szomorú lett, én pedig ezt sem akartam. Rámosolyogtam, hátha ezzel egy kicsit elterelem a gondolatait.
- Biztos nagyon aranyos lehetett Luca.
- Igen, az volt. És mit tudsz az új szüleidről? – Úgy vettem észre, hogy nem zavarják a személyes kérdések, mert ő is így kérdezett vissza.
- Tamás lesz az új apukám, Johanna pedig az új anyukám. Tamás ügyvéd, Johanna pedig óvónő. Volt egy kisfiúk, de ő kisbaba korában meghalt. Így hát direkt olyan árvát kerestek, akinek voltak rendes szülei. Viszont van egy kiskutyájuk, akit Bobnak hívnak. Egy Golden retriever. Egy nagy házban laknak, a tengerhez közel. Szeretik a napsütést és a jó időt. – Gondolatai valószínűleg elkalandoztak, mert mondatai között nem mindig találtam összefüggést. Itt elhallgatott és a szoknyáját kezdte el igazgatni. – Semmi mást nem tudok róluk. Mutattak fényképet. Johanna vörös hajú, Tamás pedig fekete. – Amint a hajára nézett, egy pillanatra az eddig hitetlenkedve keresett szomorúságot véltem felfedezni a tekintetében. – Anyu szőke hajú, apu pedig barna. – Észrevettem, hogy sosem múlt időben beszél róluk. Számára örökké létezni fognak, és nem szűnnek meg orvosnak vagy éppenséggel szülőnek lenni.
A nap már az ég alján járt, hamarosan el is tűnt a messzeség mögött. Szami – mert közben megengedte, hogy így hívjam – ledőlt pihenni, mert hajnal óta folyamatosan úton volt. Sok mindent mesélt még nekem. Elmondta, hogy milyen volt a baleset előtt az élete. Beszélt a sok barátjáról, akiket most el kellett hagynia, de emiatt nem búsul, mert majd talál újakat, és amúgy sem akarja őket elfelejteni. Volt egy kiskutyája, akit a nagynénje elajándékozott, amikor hozzájuk került. Ezért volt olyan fontos Bob léte az új helyen. Milyen különös, a hajszínek mennyire bántották! Valószínűleg lényeges része volt az életének. Talán az, hogy hasonlított az anyukájára, fontos volt neki. Lehet, hogy jobban örülne neki, ha Johanna is szőke lenne? Vagy talán az meg azért bántaná, mert úgy érezné, hogy ki akarja törölni az emlékei közül az igazi édesanyját?
Békésen szuszogott a szemben lévő ülésen. A jegyét rám bízta, hogy ha jön a kalauz - elintéztem.
Vajon mi járhat az ő kis fejében? Mire gondolhat, amikor egyedül van? Mit érezhet, amikor el kell aludnia azzal a tudattal, hogy nem láthatja viszont a szüleit soha többé? Valószínűleg ugyan az, mint nekem jártak akkor, mikor én vesztettem el a szüleimet, és most, amikor ez egyetlen egy fontos személyt is. Hiányt és néha kétségbeesést. Vajon van élet a halál után? Soha nem tudhatod, míg te magad is élsz. Utána meg már úgyis mindegy. Persze a vallásos emberek – mint ahogy Szami is az, és én is az vagyok – hisznek Istenben, és abban, hogy szeretteinknek talán még jobb is ott, ahol már nem érheti őket baj. Lucának talán jobb, mert akkor megismerheti végre a szüleinket. De Szamanta szüleinek nem jobb… Nem lehetnek a kislányukkal… Viszont, vigyázhatnak rá onnan fentről, és talán ez így a helyes. Talán Luca így elkerült egy rossz életet. Talán Szamantából más ember lesz ez által. Talán. És remélem, hogy ez így van.
Lehet, hogy miután leszáll erről a vonatról, két nagyon kedves, aranyos ember fogja várni, hogy ugyanúgy szeresse, mint ahogy a szülei szerették… vagy szeretik. Hazamegy velük, összebarátkozik a Bob nevű kutyával, és a kezdődő nyár egészét a tengerparton tölti új barátja és új szülei társaságában. Homokvárat építenek majd, amit a kutya lerombol, de mind nevetnek rajta. Aztán hazamennek, kiülnek az udvarra és megvacsoráznak a gyenge lámpa fényénél. Szami a nem szeretett falatokat megosztja majd Bobbal, és az új anyukája nevetve figyeli, de nem szól rá. Aztán összebarátkozik majd a környéken élő kislányokkal, és a szeptembert már úgy kezdi, hogy sok-sok barátja van, s az iskolabuszon az új legjobb barátnője mellett nevetgél. Majd minden éjszaka úgy fekszik le, hogy a szüleire gondol - mind a négyre. S mikor elnyomja az álom, egy boldog mosollyal az arcán, a kedves kis Bob is elalszik az ágy lábánál, hogy vigyázzon gazdija álmára.
De mindez történhetne másként is. Mondjuk, lekísérném a kis Szamantát, hogy megbizonyosodjak róla, hogy igazi, vigyázó, szerető szülei várnak rá. Aztán megpillantanék két olyan embert, akik nem foglalkoznak azzal, hogy Szamanta hogyan érzi magát a hosszú út után, csupán a szervezet által kínált segítséget akarják igénybe venni. Beszélek velük, és meggyőzöm őket arról, hogy nem akarják ezt az egészet. Magamhoz veszem Szamantát, és együtt élünk ezután. Vigyáznék rá, és folytatnánk mindketten az életünket, de a már közösen.
Sajnálatos részemről, de nem tehetem ezt vele. Neki most már ahhoz a családhoz kell tartoznia. Biztos, hogy Johanna és Tamás nagyon kedves emberek. Látta a fényképüket, és ez a kislány igenis elég okos ahhoz, hogy meg tudja állapítani, hogy milyenek.
Ellenben, attól még, hogy őt nem fogadhatom örökbe, van más lehetőség is. Nem szabadna egyedül maradnom bánatomban, mert akkor talán sosem állok fel.
Tudom, milyen árvának lenni, hiszen most is az vagyok. Ha örökbe fogadnék, szebbé tehetnék két életet - az enyémet, és egy másik árva kislány életét. Így kell tennem, e felől már nincs kétségem.
Amikor Szamanta felébredt már egy másik ember ült vele szemben. Az az Ella, aki félve és kétségek közt lépett be a kabinjába már nem létezett többé. Helyette az új Ella mosolygott rá, vágyakozva és várakozva az új életének kezdetére.
Mikor végül eljött a búcsúzás pillanata, megöleltem, és csak ennyit suttogtam a fülébe:
- Köszönöm, Kicsilány!
