Rólunk szól *

Elmondom neked a történetünket.

Egy nagyon mély, sötét és csendes árok mélyén vagyok. Alig kapok levegőt, félek és nem látom a fényt. Ülök a nyirkos talajon és próbálok gondolatban valahol máshol lenni. Rám találsz. Egy szakadék szélén állsz és tudod, hogy lent vagyok. Nem tudod, milyen mély, csak azt, hogy nem vagyok képes egyedül kijutni onnan. Lekiabálsz nekem: “Tarts ki! Ne félj!” és én valahogy meghallom a hangod. Először azt hiszem, csak képzeltem ezt is és végre sikerült gondolatban eljutni egy jobb helyre. Aztán a sötétben meglátok egy hófehér kötelet. Nem értem, hogy történhetett ez, hisz koromsötét van, de látom. Óvatosan megfogom és kicsit meghúzom. A kötél stabilan tart. Valami azt súgja, hogy elkezdhetek mászni. Hozzáfogok. A kötél érdes, a kezem csúszik. Egyre több a távolság köztem és a talaj között. Még nem látom ugyan a fényt, de hiszek benne, hogy az vár rám a végén. A kezem csúszik, a kötél érdes és sebes lesz tőle a lábam és a kezem is. Kitartok és mászok tovább. Eszembe jut, milyen volt odalent és kicsit megijedek. Mi van, ha ezután az a büntetésem, hogy csak mászok egyre feljebb, de nem fogynak a méterek köztem és a fény között? Itt maradok a kötélen, egyre sajgóbb végtagokkal, zúgó fejjel és a néma sötétséggel körülöttem… Egy kicsit megrántod a kötelet felfelé - ebből tudom, hogy Te tartod a kötelet, a súlyomat és vársz fent rám. Velem vagy. Erőt veszek és mászok tovább, minél hamarabb meg akarom ezt köszönni Neked.

Aztán egyszer történik valami. Elengeded a kötelet, elsétálsz, én pedig csak zuhanok. Nem szóltál semmit, csak így döntöttél. Elfáradt a kezed és fájni kezdett. Nem akarod ezt a fájdalmat. Félsz tőle. És ahelyett, hogy elkezdtél volna felhúzni - ezzel gyorsítva ezt a keserédes folyamatot -, Te csak elengedted a kötelet. Én pedig zuhanok a semmibe, ki tudja meddig…

Nyaram

Szúrós kaktuszölelés

Érdekes, hogy nagyjából ugyanazokon a dolgokon gondolkozom még mindig, mint tavaly ilyenkor. Bár akkor még a nyár előttünk állt, még egy lakáson belül voltunk és élveztem az egész napot. De már akkor is a hosszú nyár miatt aggódtam. Erre most ez még egy hónappal meg lett hosszabbítva. Szóval igaz az, hogy mikor azt hiszed, ennél már nem lehet rosszabb, akkor később rájössz, hogy ó, dehogynem lehet!

Tűnődöm, merengek és reménykedem. Bízom benne, hogy egyszer csak minden megváltozik, egyszer csak jobb lesz. Aztán jön valaki, eszembe juttatja, hogy nem feltétlenül és én megint összeomlok kicsit. Próbálok újra és újra felállni a földről, s habár egyre nehezebb, nem fogom feladni. Ha így tennék, azzal csak azt bizonyítanám be mindenkinek, aki kicsit is kételkedik bennem, hogy mégsem olyan erősek az érzéseim. Pedig azok. Egy barátom az mondta: "csak félek, hogy emiatt sose lesz normális senkid". Igaza van, és én is félek. De nem fogok csak azért mindent eldobni, ami most kicsit is boldoggá tesz, mert később lehet, hogy emiatt egyáltalán nem leszek az. Egyrészt, ha a boldogtalanság vár rám, akkor tehetek akármit, akkor is utolér. Másrészt meg ott van a lehet. Mi van, ha nem? Legyek most boldogtalan, mert talán később majd emiatt lesz jó vagy nem?

De azért érdekes az élet. Néha a legváratlanabb pillanatokban tud szívmelengető momentumokat okozni, amik olyan erővel hatnak, hogy az érzéseket fel sem tudom dolgozni rendesen. Ott az a kettős érzés, hogy vajon csak egy gúny ez? Vagy valóban komolyan gondolja? Vagy véletlen? Mindegy is, már most rettentően hiányzik, mert tudom, hogy nagyon sokáig - túl sokáig - nem láthatom. És talán már utána sem lesz olyan, mint amire szükségem lenne...

"ó
sztrimejj má
v gyere ide "

Egy májusi este volt talán...

"Ültem a régi kerékpáron és csak tekertem a pedált. Nem néztem hátra – az sem számított volna, ha már nincsenek mögöttem. Néha még hallottam a hangos nevetések gyenge foszlányait. Olykor-olykor a nevemet kiáltották, de nem álltam meg. Erősen szorítottam a kormányt, és ahogy bekanyarodtam az atommag kutató intézet mellé, hirtelen belém nyilallt egy aggasztó, ámde teljesen ésszerű gondolat: én vagyok. A sörtől, ami kicsit a fejembe szállt, úgy éreztem magam, mintha most döbbentem volna rá arra, hogy EZ az én életem és nincs még egy lehetőségem. Megijedtem ettől – kezdtem egyre gyorsabban tekerni. Egyedül vagyok és magányosan. Sokszor jut ez eszembe, most valahogy az elmúlt napokat figyelembe véve, sokkal jobban fájt ez a tény. Boldognak kellene lennem. Persze ez úgy, hogy logikátlanul viselkedem és emiatt még inkább aggódóvá válok, nem fog bekövetkezni. Talán ha végre normális gondolkozásmódot sajátítanék el... Ha önállóvá tudnék válni. Nem függnék érzelmileg mástól, másoktól."

Szamáridő szomorúság

Lehetek én akármilyen kitartó, ha egyszer nem érek fel a tökéletes volt barátnő szintjére. Szerethetem én teljes szívemből-lelkemből, ha egyszer Neki nem vagyok elég jó. Megtehetek érte mindent, amire képes vagyok és még annál is többet, ha ez Neki nem elég. Elfáradtam és ez az egész egyszerűen csak összetörte a szívemet... ami még így is Őt akarja. Ich bin verdammt dumm.

A baj ott kezdődik, hogy mindezek után is folytatok tovább mindent. Egy másodpercre sem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Biztos, hogy egyszer valamikor meg fogom bánni, hogy mind ez idáig semmi másban nem voltam ilyen kitartó - talán csak az egyetemmel kapcsolatban, de ugyebár főként az is Őmiatta - és pont egy ilyen dolognál kell kitalálnom, hogy "Na, akkor én most ezt akkor sem adom fel, ha már a józan eszemet kérdőjelezem meg.", de sebaj. Ez az élet. Ha egyszer ennek az egész búskomor állapotnak és harcnak vége lesz, remélem ismét találok majd valamit, ami kitartást és erőt ad és nem utolsó sorban boldoggá tesz. 

Az egyetlen félelmem, hogy az utóbbi sosem fog megtörténni.

@albérlet (üres_az_ágy_Nélküle)

HBTM

Boldog szülinapot nekem! Hurrá.

Szebb napot, búbánat!

Azt hittem, hogy hiába nyilvánvaló mindenki számára (ebbe beleértve magamat és Őt is meg tényleg mindenkit), ha nem beszélek róla meg nem veszek róla tudomást, akkor majd nem lesz rossz. Közben meg a nagy francokat. Jön a nyár, ami nekem körülbelül, mint egy mumus, kukucskál a félig nyitott ajtó mögül és kaján vigyorral a képén fenyeget. Hát bassza meg magát, komolyan mondom. Tényleg nem tettem most semmi rosszat... Vagy mindezt az egészet azért kapom, mert egészen két évvel ezelőttig megkeserítettem a személyiségemmel a családom életét? Mi ez, karma? Mert az fasza, mivel akkoriban én ugyanolyan boldogtalan voltam, mint ők, sőt még elveszett és magányos is. Szóval nagyon örülök neki, hogy a sors vagy Isten vagy a régi és az új istenek, vagy a pónik hercegnője vagy tudja a picsa, hogy ki vagy mi most így vág vissza. Nem érzem azt, hogy megérdemelném. Szomorú vagyok, végtelenül szomorú. Bánatos és magányos. Tudom, hogy nem vagyok rossz ember, vagy olyan, aki nem érdemli meg a szeretetet, van egy kis önbizalomhiányom a múltból adódóan, de egyre nyitottabb vagyok mindenki felé. De mégis miért érdemlem azt, hogy az egyetlen ember, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek, akiért az életemet is odaadnám, nem akar megbecsülni? Vagy.. nem is ez a jó szó, nem is igazán tudom, hogy hogy lehetne ezt leírni. Nem könnyű Neki sem. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy irányomból mekkora ragaszkodást kell(ene) eltűrnie. Viszont ha végre egy icipicit merne kockáztatni vagy nyitni felém, hagyná, hogy ne csak Ő kerüljön közel az én szívemhez, hanem én is az Övéhez, én is megnyugodhatnék. Lehet, hogy neki is csak ez hiányzik. Persze ezt nem tudhatom, valószínűleg senki sem tudhatja. De lehet, hogy megérnék egy esélyt. Legalábbis bízom benne, hogy ennyit azért érek...

Nem akarok nyarat... Annyi minden sok rosszt hordoz magában...