Az álom (- kezdetek)

Elég volt ebből a napból. Bár a végén már nem is volt annyira szörnyű…

Egy hosszú, ablaktalan folyosón álltam. A szoba végén egy nagy szekrény volt. Egyáltalán nem volt barátságos hangulatú ez a hely. Ha tehettem volna, sarkon fordulok és elfutok. De nem tudtam hova, ugyanis mögöttem egy óriási nagy fa ajtó volt, rajta egy lakattal. Elindultam a szekrény felé. nagyjából egy méterre lehettem tőle, amikor egy ismerős hang gonoszan nevetni kezdett, a szekrényben. Hátrálni kezdtem. Egyre gyorsabban próbáltam szaladni úgy, hogy a szememet nem veszem le a szekrényről. A levegőt egyre nehezebben vettem, de nem tudtam eldönteni, hogy a futás vagy a félelem miatt, ami ebben a pillanatban ragadott el, amikor felismertem a bútordarabot. Az én szekrényem volt az. Nekiütköztem a hátammal az ajtónak. Lekuporodtam és magamhoz öleltem a térdeimet. Elkezdtem magamban dúdolni, hátha ezzel elterelem a figyelmemet. Aztán egy furcsa láncot találtam a nyakamban. Egy kulcs volt rajta. Nem értettem hogyan került oda. Rögtön felálltam és a kulcsot a lakatba tettem. Elfordítottam.

- Én a helyedben nem tenném.

Azonnal a hang irányába fordultam. A szekrényem ajtaja egy résnyire nyitva volt, de a folyosón egyedül én voltam. Nem mertem megkérdezni, hogy ”mégis miért?”, inkább megpróbáltam leszedni a lakatot.

- Gratulálok. De én akkor sem mennék tovább a helyedben. – egy kacajt hallatott.

Ez a hang szörnyen ismerős volt, és rossz érzés fogott el. Nem akartam még egyszer hallani, így hát gyorsan lenyomtam a kilincset és meglöktem a nehéz ajtót. Lassan kezdett el kinyílni.

- Hát jó. Menj csak. Úgyis visszajössz még.

Hátrafordultam és a szekrényre néztem. Az ajtaja már majdnem teljesen nyitva volt. A sötétségben két szem pár mosolygott rám, gonoszul-várakozón.

Gondolkodás nélkül léptem be az ajtón, a vaksötétbe. Ismét egy szobában voltam. Bár nem láttam semmit, így csak tippelni tudtam. Előreléptem kettőt, és akkor meghallottam.

- Ne félj, Jas!

Rögtön megismertem a hangját. Ez Cliff volt. A hangja valahogy alólam szólt. Mintha egy veremből beszélt volna. Leguggoltam és elkezdtem négykézláb lassan előre haladni. Alig indultam el, a kezemmel megtaláltam a talaj végét. Elég nagy lyuknak tűnt.

- Ne félj, Jas!

Felálltam és teljes nyugodtsággal belesétáltam a lyukba…

A földön ébredtem. Kapkodtam a levegőt.

Rövid kitérő voltam csupán...

A vonaton ültem. Még mindig féltem, hogy rossz szerelvényre szálltam fel, de nem zavart. Az évek során ehhez a fajta izgalomhoz már egészen hozzászoktam, pedig nem kellett volna, Tudtam, hogy mindennél fontosabb, hogy eljussak abba a bizonyos másik városba, így hát nem volt más választásom, minthogy vonattal átdöcögök. Fontos volt ez az út. Meg kellett tennem, érte. Ő annyiszor megtette ugyan ezt értem, most végre viszonozhattam. A hangszóró ismét megszólalt, és a jól ismert hang megismételte az információkat. Csak reménykedtem benne, hogy jó helyen vagyok. A velem szemben ülő öreg néni barátságosan mosolygott rám, aztán kinézett az ablakon. Én is kinéztem. Pár héttel ezelőtt még csak ott álltam lent, és néztem, ahogy elmegy. Most majd ő nézi, én pedig mosolyogva integetek majd neki.

Ez a kép egészen megnyugtatott. Nem ronthatom el annyira, hogy rossz vonatra szállok fel. Ennyire bamba még én sem lehetek. A vonat egyszercsak lassan elindult. Egyre jobban gyorsult, és a házak egyre jobban ritkultak. A fák zölden világítottak a júliusi napfényben. Reggel 10 óra sem volt még, de a fények déli napsütés erősségére emlékeztettek, és a hőmérséklet is nagyon magas volt. Az ablak félig le volt húzva, a szél az egész arcomat hűtötte. Kellemes volt, ahogy a hajamat egészen összeborzolta. Becsuktam a szemem, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon hányszor fogom még ezt az utat megtenni. Reméltem, hogy minnél többször.
Ismét a tájat kezdtem szemlélni. A vonat csak döcögött, s a fák szűnni nem akaróan töltötték be a tájat, az út mind két oldalán. Elsuhantunk melllettük, mintha nem számítana, hogy ott vannak. Pedig épp ez teszi különlegessé ezt az utat. A természet átveszi a hangulatodat. Láttam, ahogy a fák velem együtt örülnek. Kisebb településeken megálltunk ugyan, de az út mégis oly rövidnek tűnt. Mindig hosszabbnak képzeltem el. Jól esett, akármennyire is féltem az eljövő dolgoktól, izgalommal töltött el a tény, hogy nemsokára ismét vele lehetek. Igaz, ennek meg kellett volna nyújtania az utat - a fejemben - de nálam ez másképpen működött.

Decisions, decisions

Vannak olyan dolgok, amit az ember már nem tud kibeszélni magából. Mégpedig azért nem, mert akkor a hallgató reagál az elmondottakra, megpróbál meggyőzni arról, hogy őrültségek miatt emészted magad, bizonygatja, hogy minden rendben lesz, adja a különböző tanácsokat, hogyan oldd meg a problémát. De mi van, ha nem is akarod megoldani? Mi van, ha valamilyen szinten Te magad gerjesztetted a problémát? Változtatnál a dolgokon, de tudod, már túl késő az egész. Rájössz, hogy valójában Te akartad, hogy így legyen. És tudod, hogy azért törekedtél erre, mert akkor még józanul gondolkoztál. Akkor még tisztában voltál vele, hogy ez így a helyes. Nem a kényelmes, a kellemes, hanem pusztán az, amit tenned kell. És most fáj, mert rossz érzéssel tölt el, hogy hiányzik a régi állapot. Az érzés, amitől akkor féltél.