Starlight in the darkness - Csillagfény a sötétségben * novella *

Egy kávézó teraszán ültünk egymás mellett csendben, néztük, ahogy a másik kortyolgatja a kávéját. Ő már több mint a felét megitta, míg én csak most kezdtem hozzá. Fáztam. Próbáltam a meleg itallal a kezemet is felmelegíteni, nem sok sikerrel.
- Na, ízlik? - Hangja kizökkentett gondolkozásomból.
- Persze! Jó meleg. - Mosolyogtam rá.
Szerettem őt. Közelebb húzódtam hozzá, hogy érezzem a teste melegét, örültem, hogy van nekem. Boldog voltam Vele és nem tudtam elképzelni Nélküle az életem. Mindemellett úgy éreztem, hogy Neki is magát a világot jelentem.
- Látom, hogy fázol, menjünk inkább haza. – A kezeimet nézte kedvesen mosolyogva, miközben beszélt. Felálltunk az asztaltól és elindultunk. Őszi délután volt, a szél békésen hordta a fákról lehullott sárga és barna leveleket. Kezével átölelte a derekamat és belehajolt a hajamba. Vett egy mély lélegzetet, és halkan nevetni kezdett. Felnéztem Rá, Ő pedig kihasználva a pillanatot megcsókolt. Visszacsókoltam és ott álltunk az utcaközepén összebújva. Egyszerre húzódtunk el egymástól, majd újra átölelt és továbbindultunk a buszmegállóhoz. A platánok lehullott lombkoronája mindent beborított, nem kedvelem az őszt.
- Kedves kis feleségem. - Suttogta a fülembe váratlanul. - Szeretlek.
- Én is szeretlek. – Válaszoltam könnyedén.
Elértük a buszmegállót, leült a padra és az ölébe húzott. Pár perc múlva megérkezett az öreg busz, és mi csendesen felszálltunk. Kézen fogva leültünk két üres helyre, a majdnem teljesen üres járműn - egy kevésbé használt járat volt. Odakint már alkonyodott, a narancsos fények harmonizáltak az elsuhanó tájjal. Hallgattuk a sofőr fülkéjéből kiszűrődő zenét: egy lassú szám volt, épp megfelelő a hangulathoz. Megszorította a kezem, dúdolni kezdte a dalt és a lábával dobolt az ütemre.
A házunkhoz érve elengedte a kezem, hogy kinyissa a zárt, de nem engedett magától távolabb. Beléptünk az ajtón és elkezdtünk levetkőzni.
- Csinálok vacsorát. – Automatikusan rámosolyogtam miközben már be is fordultam a konyhaajtón.
Elkezdtem előpakolni, ötletem sem volt még, hogy mit fogok készíteni - gondolataim tompák voltak. Nem tudtam, hogy mégis mit csinálok ott. A pult elhomályosult, amin épp a késsel szeleteltem.
A sötétségben sok kusza zaj tombolt. Egy kedves, számomra ismerős hang a nevemen szólított, én pedig igyekeztem reagálni rá. Olyan volt, mintha egy sötét szobában feküdtem volna, de úgy, hogy még magamat sem érzékeltem.
Pár pillanat múlva ez is megváltozott. A fénytelen szoba mintha forogni kezdett volna - már egészen biztos voltam benne, hogy létezem. A pörgés lelassult, majd teljesen abbamaradt. Felálltam, bár szédültem a forgástól, és elindultam közel-egyenesen a vaksötétben. Óvatosan lépkedtem, hallottam, ahogy a lábam a talajhoz ér hangja olyan volt, mintha csak egy hatalmas csarnokban szaladna valaki. Kapkodtam a levegőt, de nem álltam meg, csak mentem tovább. Aztán megláttam egy aprócska fehér, világító fénypontot. Beugrott. Meghaltam. Kész, nincs tovább. Nekem ennyi jutott. A döbbenettől még megállni sem tudtam, csak mentem tovább – futni kezdtem. Az agyam – ha még ugyan létezett – tudta, hogy meg kellene állnom, ha meg akarok menekülni, de nem tudtam megállj parancsolni a lábaimnak. Egyre csak közeledtem a fényponthoz, amely furcsamód nem növekedett a közeledésemmel arányosan. Ugyan akkora maradt, mint amikor először megpillantottam, azt az érzetet keltve, hogy nem haladok sehová. Mintha én egyhelyben futnék, sétálnék, majd csak lépkednék felé, s az vagy egyre távolabb kerül tőlem, vagy egyáltalán nem mozdul, mint ahogy én sem. Kezdtem feladni az egészet, s eldöntöttem, hogy nem futok a halálomba, innen még lehet, hogy van visszaút. Hirtelen megálltam, majd óvatosan leültem, s gondolkozni kezdtem. Hogyan kerülhettem ide? És mégis hogyan kerülhetek vissza az én annyira szeretett életembe? Vajon viszontlátom még Őt valaha? Hiányozni fogok Neki, ha soha többé nem ölelhetjük magunkhoz a másikat? És nekem tényleg annyira hiányozni fog, mint amennyire azt gondolom?
- Igen.
Ez a hang egészen váratlanul ért, s olyan volt, mintha a hangosan fel nem tett kérdésemre válaszolt volna. A hang nem az Övé volt. Azt ezer közül is megismerem. Ez egy gyerek hangja volt, amely csupán egy árnyék lehetett a sötétben, mert nem visszhangzott a hatalmas, sötét terem falai közt. Nem jött túl messziről, és mivel én biztos voltam benne, hogy hallottam őt, visszakérdeztem.
- Ki vagy te? Hol vagy? Mire válaszoltad azt, hogy igen? – mire ezt végigmondtam, már rettegtem. A hangom megtört volt, meggyötört, és remegett. Ennyi félelmet még soha nem éreztem, és még nem is hallottam ezelőtt. Meglepődtem, hogy ezt az intenzív érzést korábban miért nem fedeztem fel. Az nem lehet, hogy csupán azért, mert nem szólaltam meg.
- Ne félj! Gyere közelebb! Bízz bennem. Én is bízom benned.
A hang oly megnyugtató volt, s mégis annyira felkavaró. Hittem neki - úgy tettem, ahogy kért. Ismét elindultam a fénylő pont felé, mert megrendíthetetlenül hittem, hogy Az a hang forrása. Elvetettem minden olyan ötletet, hogy épp a halálomba sétálok - önszántamból. Mert tudtam, hogy ez nem így van.
Kitartóan haladtam előre, s nem gondoltam olyasmire, hogy talán nem is jutok közelebb a fénylő ponthoz. Amint ezt megfogalmaztam magamban, az útmutató csillagként ragyogó pont, mintha egyre közelebbinek tűnt volna. Csak mentem, és figyeltem. Le sem vettem a szememet róla, attól rettegve, hogy talán amikor nem nézek oda, eltűnik, és itt maradok - válaszok nélkül. Hirtelen a fénylő pont emelkedni kezdett, majd nőni, majd hosszú tündöklő sugarak törtek elő belőle. Odaértem közvetlenül elé, s csak néztem. Csodáltam ezt a rendkívül káprázatos jelenséget, és biztos voltam benne, hogy ilyet még sosem láthattam ezelőtt – mint ahogy senki más sem. Az apró csillag egyre kevésbé volt fényes, aztán fokozatosan egy kislány alakja bontakozott ki. Leereszkedett hozzám, majd törökülésben leült velem szemben. Még mindig fénylett a bőre, a haja, a ruhája - mindene. Így nem voltam sötétben, minden mozdulatát, minden arcvonását tisztán láthattam. A szeme és az arca, annyira emlékeztetett valakiére…
- Szia, anya.
A döbbenettől mozdulni sem bírtam, és a leülésre tett kísérletem kudarcba fulladt. Álltam és néztem… a lányomat. Tudtam, hogy nem hazudik, éreztem legbelül. A lányom, ehhez nem fért kétség. Láttam a mosolyán, a szemén, amely most egy kis félelmet sugárzott. A pillái megremegtek, miközben az arcomat fürkészte. Erőt vettem testemen, lelkemen, és befejeztem a mozdulatot. Leültem, pont úgy, mint ő. Rámosolyogtam, mert az arcizmaim hamarabb engedelmeskedtek, minthogy meg tudtam volna szólalni. Aztán vettem egy mély levegőt.
- Mire válaszoltad azt, hogy igen?
- Nem azért vagyunk most itt, hogy azt elmagyarázzam. Egy sokkal fontosabb dolgot kell megbeszélnünk. Arra kérlek, hogy ne foglalkozz most a kérdésekkel, amiken gondolkozol, hanem figyelj rám. – Meglepődtem, hogy mennyire érdekesen és határozottan fejezi ki magát, és bólintottam. – Segítek. – Azzal felállt és közelebb jött hozzám. Felemelte az ölemben nyugvó kezeimet és szorosan megfogta őket. Egyik pillanatról a másikra nyugalmat éreztem, és minden aggódó gondolatom eltűnni látszott. Csak néztem a gyönyörű szép kék szemeit és már tudtam, hogy Őrá emlékeztet. Egy pillanatra megrémültem, hátrahőköltem. Mi van, ha ez rosszat jelent? Elvégre nem normális dolog előre látni a gyermekünket egy ismeretlen sötét helyen, ami valószínűleg nem is létezik! Valami olyan fog történni, aminek nem kellene… A lányom is érezte ezt, mert ő is hátrébb húzódott, s szomorú arcával a lábát kezdte nézni.
- Sajnálom.
- Mit? Mi fog történni? Kérlek, mondd el!
- Nem tehetem. Csupán arra figyelmeztethetlek, hogy ne hagyd el magad. Nem lesz könnyű, de ki kell tartanod… Őérte… és énértem. Hinned kell magadban! Bennetek… bennünk!
- Félnem kell valamitől? Valami rossz dolog fog történni? Miért nem mondhatod el? – A kérdéseim még jobban megijesztettek és hiába szerettem volna befejezni a továbbiak megfogalmazását, a pánik ismét átjárta az elmémet és nem bírtam leállni.
- Anya, meg kell értened! Már így is szabályt szegtem, hogy most itt vagyunk! De még nem kell aggódnod, ebből nem lesz baj. – Bíztatóan nézett a szemeimbe. - Igen, rossz dolog fog történni. El sem tudod képzelni, hogy mennyire rossz, de neked erősnek kell maradnod. Azért vagyok itt, hogy tudd, eggyel több okod van arra, hogy végig kitarts, és ne add fel a reményt. Tudnod kell, hogy ha elég erős vagy, akkor még megváltoztathatod a dolgokat! Nem kell úgy történnie, ahogy azt ők látták!
- Kik? Mégis kikről beszélsz? Kik láthatják azt, hogy mi fog történni? És én hogy változtathatnék a dolgokon? Elég erősnek kell lennem, de mégis mihez? – Rémülten néztem újra égszín szemébe, amelynek pillantása ismét az enyéimbe fúródott. Ő is meg volt ijedve, de látszott, hogy nem ugyan attól félünk. Tudtam, hogy képes leszek úgy tenni, ahogy kérte, mert láthattam őt, és nem hagyhattam többé veszni. Emlékezni akartam rá örökké, és biztos lenni abban, hogy egyszer újra láthatom. Egy pillanat alatt döntöttem, és magamhoz húztam. Szorosan öleltem és ő visszaölelt.
- Most úgy ölelsz engem, ahogy Aput. – Csilingelő hangja simogató volt.
Bólintottam, mert pont ez volt a célom. Hiába hasonlít Rá, tőle kellett hallanom.
- Nem lesz baj. Megígérem. – Csukva tartottam a szemeimet és éreztem, hogy mindezt sikerül véghezvinnem.
- Egészen biztos vagy benne?
- Benned és Benne vagyok biztos, kicsim. – Nem volt furcsa ilyet mondanom, valahogy elfeledtette velem, hogy a valóságban – már ha nem ez a valóság – sosem volt gyerekem.
- Nagyon szeret téged. És én is nagyon szeretlek, bár még egy ideig nem lehetek veled…
- Én is nagyon szeretlek Titeket.
Amint ezt kimondtam, a lányom a két kezem közt köddé vált.  A szívem szakadt meg, habár tudtam, hogy egy napon újra a karjaim közt tudhatom őt. Most viszont vissza kellett jutnom Őhozzá. Szükségem van Rá, hogy ezt az időt Vele együtt vészeljem át, vagy a várakozás boldog pillanatait éljem át. Ekkor eszembe jutott, hogy semmi nem megy majd könnyen. Ettől a gondolattól a szívem újra dobogni kezdett, őrült iramban. Aztán meghallottam.
- Maradj velem! Kérlek! – Hangja édes érzéssel töltött el. A pörgés újrakezdődött, csakúgy, mint amikor idekerültem. Fénysávokat láttam, erőteljes és zavaró fényeket. Aztán újra megszólalt:
- Kicsim, nagyon megijesztettél! Jól vagy? –Ekkora már egészen kinyitottam a szemem és láttam rémült arcát, éreztem óvó kezeit a derekamon és a fejemen.
- Jól vagyok. Semmi gond. Tényleg. Mennyi ideig…?
- Csak pár percig. Amint hallottam, ahogy a kés leesik, rögtön idejöttem, hogy megnézzem, mi történt. Aztán a földön találtam rád. Azóta próbállak ébresztgetni. Már majdnem a mentőket hívtam, mikor nyöszörögni kezdtél, mintha csak aludnál. Mi történt? Hogy kerültél a földre? Emlékszel valamire? – Közben segített nekem felkelni, s ahogy ült mellettem a földön, az ölébe húzott.
- Nem tudom. Egyszer csak nem érzékeltem semmit.
Sokáig beszélgettünk még ott, de nem meséltem el neki a lányunkat. Nem azért, mert nem bíztam benne, de lehet, hogy az elkövetkezendő dolgokat csak nehezebbé tenné számára, ha még a gyermekünk miatt is aggódnia kellene. Számomra viszont ő lett egy kapaszkodó, egy csillagfény a sötét éjszakában.

Gondolatok a vonatokról

Egy vagonban rengeteg minden utazik az utasokon és csomagjaikon kívül. Ezek a szerelvények szállítják a legtöbb emberi emléket, érzést, gondolatot, álmot is. Oda-vissza a világban, akár országokon keresztül is. Igaz, a repülők is hosszú utakat tesznek meg, sok-sok emberrel és agyuk csodálatos világával együtt, azonban azokat a pillanatokat mi emberek felhőn felettinek, valami varázslatos különbözőségnek éljük meg. A vonaton viszont ott vagyunk, ahol egyébként is élünk. A földön; folyók és hegyek, erdők és mezők között, városok mellett. Zakatol a vonat, ugyan úgy, mint az agyunk. Újabb ötletek születnek, döntések dőlnek el, az igen-nemek harca ádázul előtör és mindent megváltoztat. Sorsok változhatnak meg egy-egy utazás alkalmával. Az ember látja az elsuhanó tájat, a mellette elfutó lehetőségekkel együtt. Nem tudunk fókuszálni, és minden homályossá válik. Lassan sötétedik, a nap már lemenőben van. Fényesen világítja be az egész utasteret; a velünk szemben ülő, hallgatag idegen arcát. Vajon mi jár a fejében? Talán most dönti el élete egyik legmeghatározóbb választását. És én min gondolkozom? Milyen döntést akarok meghozni? Miért is vagyok úton? Egyáltalán hol tartok? Merre haladok? Nem tudom. Döntenem kell. Leszállok a következő megállónál vagy végigcsinálom? Örülök annak, hogy idáig eljutottam, vagy kockáztatok és továbbmegyek? Mi van, ha ott már nem vár rám senki? És mi van, ha ezután nincs több megálló?
A kalauz lépett hozzám unott arccal; én kezébe adtam a jegyemet, ő ráfirkantott, majd visszaadta. Néztem az arcát, sosem tekintett ki az ablakon túlra.
A felkapcsolt lámpák immáron teljes fényességükben világítottak meg mindent. Hirtelen minden világossá vált. Láttam a közeledő város képét a távolban, amelynek kivilágított házai pulzáltak a téli estén.

Én pedig leszálltam, az összes álmommal, emlékeimmel és gondolatommal együtt.

Just a dream...

Az álom már elkezdődött, most már csak meg kell tanulnunk tudatosan folytatni. Megtanulni, hogyan követhetjük a tudatalattink gondolatmenetét, hogyan tehetjük azt, amire önmagunkat kérjük.