HBTM

Boldog szülinapot nekem! Hurrá.

Szebb napot, búbánat!

Azt hittem, hogy hiába nyilvánvaló mindenki számára (ebbe beleértve magamat és Őt is meg tényleg mindenkit), ha nem beszélek róla meg nem veszek róla tudomást, akkor majd nem lesz rossz. Közben meg a nagy francokat. Jön a nyár, ami nekem körülbelül, mint egy mumus, kukucskál a félig nyitott ajtó mögül és kaján vigyorral a képén fenyeget. Hát bassza meg magát, komolyan mondom. Tényleg nem tettem most semmi rosszat... Vagy mindezt az egészet azért kapom, mert egészen két évvel ezelőttig megkeserítettem a személyiségemmel a családom életét? Mi ez, karma? Mert az fasza, mivel akkoriban én ugyanolyan boldogtalan voltam, mint ők, sőt még elveszett és magányos is. Szóval nagyon örülök neki, hogy a sors vagy Isten vagy a régi és az új istenek, vagy a pónik hercegnője vagy tudja a picsa, hogy ki vagy mi most így vág vissza. Nem érzem azt, hogy megérdemelném. Szomorú vagyok, végtelenül szomorú. Bánatos és magányos. Tudom, hogy nem vagyok rossz ember, vagy olyan, aki nem érdemli meg a szeretetet, van egy kis önbizalomhiányom a múltból adódóan, de egyre nyitottabb vagyok mindenki felé. De mégis miért érdemlem azt, hogy az egyetlen ember, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek, akiért az életemet is odaadnám, nem akar megbecsülni? Vagy.. nem is ez a jó szó, nem is igazán tudom, hogy hogy lehetne ezt leírni. Nem könnyű Neki sem. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy irányomból mekkora ragaszkodást kell(ene) eltűrnie. Viszont ha végre egy icipicit merne kockáztatni vagy nyitni felém, hagyná, hogy ne csak Ő kerüljön közel az én szívemhez, hanem én is az Övéhez, én is megnyugodhatnék. Lehet, hogy neki is csak ez hiányzik. Persze ezt nem tudhatom, valószínűleg senki sem tudhatja. De lehet, hogy megérnék egy esélyt. Legalábbis bízom benne, hogy ennyit azért érek...

Nem akarok nyarat... Annyi minden sok rosszt hordoz magában...