Szúrós kaktuszölelés

Érdekes, hogy nagyjából ugyanazokon a dolgokon gondolkozom még mindig, mint tavaly ilyenkor. Bár akkor még a nyár előttünk állt, még egy lakáson belül voltunk és élveztem az egész napot. De már akkor is a hosszú nyár miatt aggódtam. Erre most ez még egy hónappal meg lett hosszabbítva. Szóval igaz az, hogy mikor azt hiszed, ennél már nem lehet rosszabb, akkor később rájössz, hogy ó, dehogynem lehet!

Tűnődöm, merengek és reménykedem. Bízom benne, hogy egyszer csak minden megváltozik, egyszer csak jobb lesz. Aztán jön valaki, eszembe juttatja, hogy nem feltétlenül és én megint összeomlok kicsit. Próbálok újra és újra felállni a földről, s habár egyre nehezebb, nem fogom feladni. Ha így tennék, azzal csak azt bizonyítanám be mindenkinek, aki kicsit is kételkedik bennem, hogy mégsem olyan erősek az érzéseim. Pedig azok. Egy barátom az mondta: "csak félek, hogy emiatt sose lesz normális senkid". Igaza van, és én is félek. De nem fogok csak azért mindent eldobni, ami most kicsit is boldoggá tesz, mert később lehet, hogy emiatt egyáltalán nem leszek az. Egyrészt, ha a boldogtalanság vár rám, akkor tehetek akármit, akkor is utolér. Másrészt meg ott van a lehet. Mi van, ha nem? Legyek most boldogtalan, mert talán később majd emiatt lesz jó vagy nem?

De azért érdekes az élet. Néha a legváratlanabb pillanatokban tud szívmelengető momentumokat okozni, amik olyan erővel hatnak, hogy az érzéseket fel sem tudom dolgozni rendesen. Ott az a kettős érzés, hogy vajon csak egy gúny ez? Vagy valóban komolyan gondolja? Vagy véletlen? Mindegy is, már most rettentően hiányzik, mert tudom, hogy nagyon sokáig - túl sokáig - nem láthatom. És talán már utána sem lesz olyan, mint amire szükségem lenne...

"ó
sztrimejj má
v gyere ide "

Egy májusi este volt talán...

"Ültem a régi kerékpáron és csak tekertem a pedált. Nem néztem hátra – az sem számított volna, ha már nincsenek mögöttem. Néha még hallottam a hangos nevetések gyenge foszlányait. Olykor-olykor a nevemet kiáltották, de nem álltam meg. Erősen szorítottam a kormányt, és ahogy bekanyarodtam az atommag kutató intézet mellé, hirtelen belém nyilallt egy aggasztó, ámde teljesen ésszerű gondolat: én vagyok. A sörtől, ami kicsit a fejembe szállt, úgy éreztem magam, mintha most döbbentem volna rá arra, hogy EZ az én életem és nincs még egy lehetőségem. Megijedtem ettől – kezdtem egyre gyorsabban tekerni. Egyedül vagyok és magányosan. Sokszor jut ez eszembe, most valahogy az elmúlt napokat figyelembe véve, sokkal jobban fájt ez a tény. Boldognak kellene lennem. Persze ez úgy, hogy logikátlanul viselkedem és emiatt még inkább aggódóvá válok, nem fog bekövetkezni. Talán ha végre normális gondolkozásmódot sajátítanék el... Ha önállóvá tudnék válni. Nem függnék érzelmileg mástól, másoktól."