A vonat * novella *

Az állomáson álltam és vártam a vonatot. Az összes holmim a mellettem álló bőröndben volt. Nem túl sok, de ez mindenem. Mindenem, amim maradt a tűzből.
Öt perc volt hátra az indulásig, így hát el is indultam megkeresni a megfelelő vonatot.
A reptérre tartottam; el akartam hagyni még az országot is. Bár egy szimpla menekülésnek tűnik, ami nem old meg semmit, de úgy éreztem talán így majd sikerül felejtenem, újrakezdenem.
Felszálltam a vonatra a maradék életemmel együtt. Már majdnem tele volt mindegyik kabin, de végül találtam egy olyat, amiben csak egyvalaki ült - egy kislány. Összeszorult a torkom, mikor eszembe jutott a húgom. Ő is eltűnt az otthonommal együtt. Egy pillanatra megtorpantam, nem voltam képes arra, hogy belépjek a kabinba. Felejtenem kell. Muszáj. Ő már nem jön vissza.
Kinyitottam az ajtót és beléptem. A kislány rám mosolygott, én pedig leültem vele szembe – tudatosan kerülve a pillantását. A bőröndömet magam mellé tettem, nem voltam képes rá, hogy messze legyek a maradék kapaszkodómtól, a néhány boldog emlékemhez. Ennyi minden, ami még életben tart.
- Szia! Ugye milyen szép az idő? – Csilingelő hangja törte meg a csendet. Rápillantottam: a haja ugyan olyan szőke volt, mint Lucának. Zöld szeme csillogott a mosolygástól. Fejemet az ablak felé fordítottam; fényesen sütött a nap, egy felhő sem volt az égen.
- Szia. Igen, tényleg nagyon szép. – Reméltem, hogy nem akar tovább beszélgetni.
- Szamanta vagyok. Téged hogy hívnak? – Visszanéztem rá; pillantása érdeklődővé vált.
Vonakodtam, de nem akartam megbántani.
- Ella vagyok. – Kicsit nyersnek tűnt, amint kimondtam, így folytattam:
- Hol vannak a szüleid? – 11 év körüli lehetett, egy kis hátizsákkal. Biztos voltam bene, hogy nincs egyedül.
- Az égben. – Megdöbbentem. Nem látszott szomorú árvának. Egészen kíváncsi lettem, közelebb hajoltam hozzá.
- És mit keresel egy vonaton egyedül? – Kíváncsiskodtam, kissé udvariatlanul.
- Megyek az új szüleimhez. – Egy másféle mosoly suhant át az arcán, olyan meleg és áhítatos.  Mintha ezzel a mondattal nem egy aggasztó tényt közölt volna; mintha nem kétségbe lenne esve az új élete miatt, hanem mint aki várakozik, vágyakozik rá. Akarta ezt az új életet. Nem úgy, mint én. Persze lehet, hogy csak képes volt elfogadni a dolgokat.  Vagy rossz volt az előző élete… Az enyém nem volt rossz… Boldogan éltem a kishúgommal. Nekünk sem voltak szüleink - meghaltak egy autóbalesetben miután Luca megszületett - de ott voltunk egymásnak. Amikor 18 lettem, eljöttünk az árvaházból, ahol ugyan szerettek minket, mégsem volt igazi családunk. Örökbe fogadtam Lucát, és elmentem dolgozni. Az újságírás világa ragadott meg, így hát az vagyok. Vagy voltam. Már nem igazán tudom, hogy mi is vagyok… A dolgom az volt, hogy minden héten írjak egy kolumnát. Így viszont, hogy elmegyek, nem tudom, mit fogok ezután csinálni.
- Egyedül? – Még mindig nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen pici lány, kísérő nélkül utazzon.
- Igen. A nagynénémnek dolga van, szóval elhozott és elment. Még csokit is kaptam! – Azzal elővett a kabátzsebéből egy tábla csokoládét, és kis kezét odatartotta elém.
- És a közvetítők nem küldtek senkit? – Kizárt dolog, hogy ha a hivatalban tudnak erről, engedélyezik.
- Nem. Majd ott várnak. – A csokoládét visszacsúsztatta a zsebébe, tekintete a távolba révedt.
Eldöntöttem, hogy majd én vigyázok Szamantára.
- Meghalt a kishúgom. –  A szavak önálló életre keltek; míg ki nem mondtam őket, fel sem fogtam, hogy az én kihangosított gondolataim. Könnyek szöktek a szemembe, de gyorsan megtöröltem.
- Ó, sajnálom! Hogy hívták? – Nézett rám hatalmas, könnyes szemeivel. Őt is elszomorítottam.
- Lucának. Majdnem úgy nézett ki, mint te. De elment… a te szüleid hogy haltak meg? – A szám ismét nem volt az irányításom alatt, de reméltem, hogy nem bántom meg a kérdésemmel. Valamiért ez az idegen kislány elég bátorságot ad, hogy kimondjam azokat a dolgokat, amiket bárki másnak nem merek.
- Lezuhant a repülőjük. – Most ő is suhanó tájat figyelte az ablakon keresztül. – Egy konferenciára mentek. Kértem, hogy most az egyszer ne menjenek, de azt mondták, hogy muszáj.  Orvosi találkozó, valami új dologra jöttek rá a nagyon okos emberek, amit nekik is feltétlenül tudniuk kellett, mert Ők is orvosok.  Hiába könyörögtem napokig, nem tudtam elérni, hogy maradjanak. Elmentek, de minden este beszéltem velük telefonon, napközben e-maileket írogattam, mert betegen otthon unatkoztam.
- Beteg voltál és mégis elmentek? – Ezen egy kicsit meglepődtem; én azt hittem, hogy az orvosok gyerekeivel többet foglalkoznak, amikor betegek.
- Mondtam már, hogy muszáj volt. Ők nem mentek volna el, ha nem kell. De írtak nekem rendes levelet.
- Mit? – Nem értettem, hogy mire gondolt.
- Hát rendes, postán feladott levelet, mert megkértem Őket. Anyu írta az elejét és apu a végét, aztán mindketten aláírták. Elmondták benne, hogy mennyire hiányzom nekik, és hogy mennyire szeretnének már magukhoz ölelni. A temetés után kaptam meg… Ez így olyan volt, mintha elbúcsúztak volna, és biztosítottak volna arról, hogy mennyire nagyon szeretnek, és sosem hagynak el. – A szemembe nézett, és láttam benne, hogy tényleg így gondolja. Tudta, hogy ez így van. Nem érezte és nem hitt benne, egyszerűen tudta. – Neked hogyan halt meg a húgod? – Kíváncsian pislogott rám, a fejét egy kicsit oldalra billentette. Mesélni kezdtem:
- Egy este sokáig maradtam bent a szerkesztőségben, mert segítenem kellett egy kollégámnak; újságíró vagyok. – Tettem hozzá magyarázatképpen. Bólintott. -  Felhívtam telefonon Lucát, mondtam neki, hogy vacsorázzon meg, és feküdjön le aludni, miután már mindent megtanult.
- Hány éves volt Luca? – Szólt közbe érdeklődve.
- 11 éves múlt pár hónappal.
- Én is annyi vagyok. – Ezek szerint jól gondoltam.
- Folytasd, légy szíves. – Unszolt jól nevelten. Látszott, hogy a szülei sokat tanítgatták és odafigyeltek rá.
- Biztosított róla, hogy mindent meg fog csinálni, ugyanúgy, mintha otthon lennék én is. Tíz körül megszólalt a telefon - engem kerestek, a rendőrségről. Elmondták, hogy a kicsi házunkat valószínűleg gyújtogatók felgyújtották, és az egyetlen személy, aki a házban tartózkodott, az korházban van, és az életéért küzdenek. Azonnal odamentem, és épp láttam, amint az orvosok hátrébb lépnek egy szörnyen megégett testtől. Akkor halt meg, amikor beértem. – A tekintetét fürkésztem. Nem akartam megijeszteni, de nem úgy tűnt, mint aki fél, vagy undorodik. Inkább azt láttam, hogy szomorú lett, én pedig ezt sem akartam. Rámosolyogtam, hátha ezzel egy kicsit elterelem a gondolatait.
- Biztos nagyon aranyos lehetett Luca.
- Igen, az volt. És mit tudsz az új szüleidről? – Úgy vettem észre, hogy nem zavarják a személyes kérdések, mert ő is így kérdezett vissza.
- Tamás lesz az új apukám, Johanna pedig az új anyukám. Tamás ügyvéd, Johanna pedig óvónő. Volt egy kisfiúk, de ő kisbaba korában meghalt. Így hát direkt olyan árvát kerestek, akinek voltak rendes szülei. Viszont van egy kiskutyájuk, akit Bobnak hívnak. Egy Golden retriever.  Egy nagy házban laknak, a tengerhez közel. Szeretik a napsütést és a jó időt. – Gondolatai valószínűleg elkalandoztak, mert mondatai között nem mindig találtam összefüggést. Itt elhallgatott és a szoknyáját kezdte el igazgatni. – Semmi mást nem tudok róluk. Mutattak fényképet. Johanna vörös hajú, Tamás pedig fekete. – Amint a hajára nézett, egy pillanatra az eddig hitetlenkedve keresett szomorúságot véltem felfedezni a tekintetében. – Anyu szőke hajú, apu pedig barna. – Észrevettem, hogy sosem múlt időben beszél róluk. Számára örökké létezni fognak, és nem szűnnek meg orvosnak vagy éppenséggel szülőnek lenni.
A nap már az ég alján járt, hamarosan el is tűnt a messzeség mögött. Szami – mert közben megengedte, hogy így hívjam – ledőlt pihenni, mert hajnal óta folyamatosan úton volt. Sok mindent mesélt még nekem. Elmondta, hogy milyen volt a baleset előtt az élete. Beszélt a sok barátjáról, akiket most el kellett hagynia, de emiatt nem búsul, mert majd talál újakat, és amúgy sem akarja őket elfelejteni. Volt egy kiskutyája, akit a nagynénje elajándékozott, amikor hozzájuk került. Ezért volt olyan fontos Bob léte az új helyen. Milyen különös, a hajszínek mennyire bántották! Valószínűleg lényeges része volt az életének. Talán az, hogy hasonlított az anyukájára, fontos volt neki. Lehet, hogy jobban örülne neki, ha Johanna is szőke lenne? Vagy talán az meg azért bántaná, mert úgy érezné, hogy ki akarja törölni az emlékei közül az igazi édesanyját?
Békésen szuszogott a szemben lévő ülésen. A jegyét rám bízta, hogy ha jön a kalauz - elintéztem.
Vajon mi járhat az ő kis fejében? Mire gondolhat, amikor egyedül van? Mit érezhet, amikor el kell aludnia azzal a tudattal, hogy nem láthatja viszont a szüleit soha többé? Valószínűleg ugyan az, mint nekem jártak akkor, mikor én vesztettem el a szüleimet, és most, amikor ez egyetlen egy fontos személyt is. Hiányt és néha kétségbeesést. Vajon van élet a halál után? Soha nem tudhatod, míg te magad is élsz. Utána meg már úgyis mindegy. Persze a vallásos emberek – mint ahogy Szami is az, és én is az vagyok – hisznek Istenben, és abban, hogy szeretteinknek talán még jobb is ott, ahol már nem érheti őket baj. Lucának talán jobb, mert akkor megismerheti végre a szüleinket. De Szamanta szüleinek nem jobb… Nem lehetnek a kislányukkal… Viszont, vigyázhatnak rá onnan fentről, és talán ez így a helyes. Talán Luca így elkerült egy rossz életet. Talán Szamantából más ember lesz ez által. Talán. És remélem, hogy ez így van.
Lehet, hogy miután leszáll erről a vonatról, két nagyon kedves, aranyos ember fogja várni, hogy ugyanúgy szeresse, mint ahogy a szülei szerették… vagy szeretik. Hazamegy velük, összebarátkozik a Bob nevű kutyával, és a kezdődő nyár egészét a tengerparton tölti új barátja és új szülei társaságában. Homokvárat építenek majd, amit a kutya lerombol, de mind nevetnek rajta. Aztán hazamennek, kiülnek az udvarra és megvacsoráznak a gyenge lámpa fényénél. Szami a nem szeretett falatokat megosztja majd Bobbal, és az új anyukája nevetve figyeli, de nem szól rá. Aztán összebarátkozik majd a környéken élő kislányokkal, és a szeptembert már úgy kezdi, hogy sok-sok barátja van, s az iskolabuszon az új legjobb barátnője mellett nevetgél. Majd minden éjszaka úgy fekszik le, hogy a szüleire gondol - mind a négyre. S mikor elnyomja az álom, egy boldog mosollyal az arcán, a kedves kis Bob is elalszik az ágy lábánál, hogy vigyázzon gazdija álmára.
De mindez történhetne másként is. Mondjuk, lekísérném a kis Szamantát, hogy megbizonyosodjak róla, hogy igazi, vigyázó, szerető szülei várnak rá. Aztán megpillantanék két olyan embert, akik nem foglalkoznak azzal, hogy Szamanta hogyan érzi magát a hosszú út után, csupán a szervezet által kínált segítséget akarják igénybe venni. Beszélek velük, és meggyőzöm őket arról, hogy nem akarják ezt az egészet. Magamhoz veszem Szamantát, és együtt élünk ezután. Vigyáznék rá, és folytatnánk mindketten az életünket, de a már közösen.
Sajnálatos részemről, de nem tehetem ezt vele. Neki most már ahhoz a családhoz kell tartoznia. Biztos, hogy Johanna és Tamás nagyon kedves emberek. Látta a fényképüket, és ez a kislány igenis elég okos ahhoz, hogy meg tudja állapítani, hogy milyenek.
Ellenben, attól még, hogy őt nem fogadhatom örökbe, van más lehetőség is. Nem szabadna egyedül maradnom bánatomban, mert akkor talán sosem állok fel.
Tudom, milyen árvának lenni, hiszen most is az vagyok. Ha örökbe fogadnék, szebbé tehetnék két életet - az enyémet, és egy másik árva kislány életét. Így kell tennem, e felől már nincs kétségem.
Amikor Szamanta felébredt már egy másik ember ült vele szemben. Az az Ella, aki félve és kétségek közt lépett be a kabinjába már nem létezett többé. Helyette az új Ella mosolygott rá, vágyakozva és várakozva az új életének kezdetére.
Mikor végül eljött a búcsúzás pillanata, megöleltem, és csak ennyit suttogtam a fülébe:
- Köszönöm, Kicsilány!

Madárka… * novella *

A zongoránál ülök: Ismét azt a dalt játszom. Igaz, nem nevezhetem annak, mert csak az első pár taktus hangja hagyja el a mesés szerkezetet. Az ő dala az. Sosem fogom elfelejteni, ahogy elénekelte nekem azon a nyári napon. De én is csak annyit adhatok, amennyit kaptam; nem énekelt többet az első pár hangnál, de maradandó emléket alkotott.
Emlékszem, ahogy ott ültük azon a padon – ami mindig is a legkedvesebb pad marad a számomra – és néztük a kismadarat a köves utacska és a fű találkozásánál.
Akkor szólaltál meg úgy spontán, s hagyták el ajkaidat ezek a szavak:

Madárka, madárka
Csácsogó madárka…

Két sor csupán, mint ahogy az érzéseid is. Két sor voltam neked én is. Sosem folytattad, pedig tudtad, hogyan kell. Folytathattad volna. Talán kellett volna, de talán nem. Nem egyszerű kérdés.

Folytatom a dalt, szünetet nem tartva, csak úgy áramlanak az ujjaim a billentyűkön. Nem nehéz ezt játszani. Fizikailag semmiképp. Csak az, hogy ilyenkor minden eszembe jut.

Amikor együtt sétáltunk. Az erdőben. És te felemeltél, közben szorosan magadhoz öleltél. Aztán pördültél egyet, letettél, majd megcsókoltál. Hevesen, boldogan.

Emlékszem a napsütésre, a fákra, az illatodra, a szemeidre... Ó, azok a szemek! Ültem az öledben, és csak néztelek. Néztem azt a kék szempárt - aminek a színe te előtted sosem fogott meg – és nem akartam elvenni rólad a tekintetemet. Örökké bámulni akartam, hogy az arcod minden négyzetmilliméterét az emlékezetembe véssem.

Ekkor te azt kérdezted: „Ugyan mit nézel?” Válaszom egyszerű volt: „Téged.” Reméltem, hogy mindent megértettél ebből az egy szóból. Mai napig remélem. Szeretnék hinni abban, hogy tisztában voltál azzal, hogy ekkor mit tettem és mire gondoltam. Én már nem felejthetek. Soha.

De lehet jobb ez így. Számodra. Tőlem elvettél ekkor valamit, amit már soha nem kaphatok vissza. Lelkem immár nem egész. De nem bánom, legyen a tiéd. Egyszer talán, majd én is kapok egy ilyet valakitől. Az az ember majd, aki – azt hiszem, jól gondolom, mikor azt mondom – bizton állíthatom, nem te leszel. Amit kapok, nem fog beleilleni a neked adott darab helyébe, de közel azonos lesz. Remélem. Bár te lehettél volna…

Akkor még nem tudtad ezt te sem, és én sem. Sajnálom, hogy nem te vagy az, kár, hogy viszont Ő vagy, akit kerestem. Akit elvesztettem, és már sosem fogom megtalálni. Mást kell keresnem ezentúl. A világ rohan, rohansz te is. Eltűnsz a tömegben és aztán már közéjük tartozol, nincs mit tenni.

Csak játszom. Ugyan azokat a hangokat szép egymásutánban. Az ismétlődés szinte már harmonikus. A levegő dinamikusan áramol a nyitott ablakon befelé, amikor egy kismadár száll le a párkányra. Nem mozdulok – mint akkor te meg én – nehogy elijesszem, csak annyit suttogok halkan a levegőbe:

Madárka, madárka
Csácsogó madárka…

A francia * novella *

Minden nap ugyan úgy telt el. Barátom Jean és én ugyan azon a helyen pakoltuk ki az állványokat, a két széket, és a festékeket. A megszokott környezet más számára láthatatlanul üdvözölt minket minden reggel. A kávézó ablakain visszatükröződött a hajnali napsugár, mely a szemben lévő park fái közt kukucskált át hozzánk. A rózsaszínű faleveleken csillogtak a harmatcseppek – nem tudni miért volt ilyen furcsa színük – és ezernyi apró szivárványt szórtak szét. Ez minden reggel megismétlődött. Mint ahogy az is, hogy a kávézóval szomszéd pékségben friss baquette-t sütnek. A baráti arcok, akik elhaladnak mellettünk minden nap, mosolyogva – ez is megszokott volt. A vásznak, melyeken minden szín harmonizált – ez is. Jean szívesen festett portrékat is, melyekért a turisták és párizsi lakosok szíves örömest várakoztak. Barátom nagyon mestere volt a szórakoztatásnak. Mondogattam is neki gyakran, hogy ha nem festene ilyen jól, már rég elzavartam volna valamelyik színházba. Ilyenkor csak mosolygott és bólogatott. Nem sejtettem akkor még, hogy miért.

Aztán egy nap minden megváltozott. Párizs utcái ezután már soha nem mutatták ezt a hangulatot. Az arculat megváltozott. Pedig látszólag csak egy apró változás történt. 

Egy borultabb napon Jean késve érkezett. Nélküle furcsa volt ülnöm az utcán. Az emberek viszont vidáman lépdeltek, az időjárás ellenére ugyan úgy mosolyogva, mint minden más nap. Aggódtam, mert az emberek, akik barátomhoz jöttek, nem akartak várni.

Aztán megérkezett ő is. Arca nyúzott és sápadt volt. Szemei alatt fekete karikák húzódtak, szembogara csillogott a láztól. Felugrottam a székemről, és elé siettem, egy oda nem illő vonalat húzva a képen, amit épp festettem. Nem volt nála semmi, csak egy nyomtatott papír. Óvatosan a kezembe tette, a másikkal pedig rám támaszkodott. Elkísértem a székemig, és segítettem neki leülni. Alig állt a lábán. 

Szemeit lecsukva tartotta, amikből apró könnycseppek szivárogtak. Kezeivel megmarkolta a szék oldalát, s igyekezett egyensúlyban maradni. Óvatosan – s látszott, hogy ez a mozdulat is mennyire megfontolt – felemelte a fejét, kinyitotta a szemeit, s remegve megszólalt:

- Sajnálom, hogy megvárattam Önöket, barátaim – nézett a még várakozókra – de attól tartok, hogy a mai napon nem tudok Önöknek segíteni. – Ezután rám nézett, de nem szólt semmit. A tekintetét a még mindig kezemben lévő papírra irányította.

Rögtön olvasni kezdtem. Egy orvosi papír volt. A dátum régi, de ami állt rajta, annak nem számított az idő. Kétségbeesetten néztem barátomra, de az ő szemeit ismét csukva találtam. Arcán kis nyugtalanság játszott, de úgy tűnt, nem emiatt aggódik.

- Hazaviszlek. – Erre nem szólt, csak gyengén bólintott. Közelebb léptem hozzá, a papírt a zsebembe hajtogattam, majd barátom oldalát támasztva - így támogatva őt, elindultunk. 

- Mióta tart ez? – bár a papíron láttam a dátumot. – És… - „miért nem szóltál?” akartam kérdezni, de nem tettem. - … mi történt, hogy most ennyire rossz bőrben vagy?

- Felesleges ezen rágódnunk, drága barátom. Tudtam már egy ideje, hogy így lesz vége. Nem akartalak ezzel terhelni. Ismerlek annyira, hogy jobban aggódtál volna, mint az szükséges. Különben is, aggódni is kár lett volna emiatt. Én sem tettem. Megbékéltem a helyzettel. – Ezekhez a mondatokhoz felhasznált egy- két percet, a szavakat nehezen formálta, a láz a hangján is hallatszott. – A gyógyszerek eddig hatottak. De ma reggel már így ébredtem. Mondták, hogy ez így működik. Már számítottam rá. De… Nem akarok erről beszélni. Amit tudnod kell erről – amit én is tudok, az ott van a papíron. Ezért hoztam. Van egy sokkal fontosabb mondanivalóm. – Belenéztem a szemeibe, és láttam a komolyságát a dolognak. A papírt a zsebembe süllyesztettem – később elolvasom. 

- Hallgatlak, figyelek rád.

- Én írtam. Nem kitalációkat, nem meséket, nem verseket. Rólunk írtam. Mint egy napló. A napjaink, a műveink, a barátaink, minden. A köztünk lévő barátságról, mindenről, amit megtettél értem. – Ekkor összecsuklott, épp hogy el tudtam kapni. Az ölembe vettem a lesoványodott Jean-t. Barátságom szégyene, hogy nem vettem észre, az utóbbi időben milyen drasztikusan lefogyott. Haragudtam magamra és úgy éreztem, nem érdemlem meg a törődését. 

Ő nem ellenkezett a segítség ellen. Folytatta:

- Amiket együtt éltünk meg. Meg kell maradnia. Tudom, hogy a te emlékeidben fennmarad, és esetleg azokéban, akik minden nap velünk voltak. De senki más – rajtad és rajtam kívül – nem tudja ezt a mélységet megérteni. Szeretném nekik… elmagyarázni. 

Mindeközben megérkeztünk a lakásához, ami majdnem teljesen üres volt. Egynéhány doboz volt csupán, egy kanapé, könyvek kupaca és a festő készlete. Gyengéden a kanapéra fektettem és melléültem. Csodálkozva kérdeztem tőle:

- Mióta nincsenek meg a bútoraid? Miért van minden dobozokban? Be kell költöznöd a kórházba? – Nem értettem én sem a kérdéseimet, de döbbenetem és félelmeim felülmúlták nyugodt énemet.

- Drága barátom. Igen, elköltözöm. De oda én már ezeket sem viszem magammal. Meg fogok halni. Méghozzá igen hamar. Kérlek, hozd nekem ide azokat a könyveket a nagydoboz mellől!

Felálltam mellőle és odavittem neki a naplókat. Bőrkötésű, igen vastag könyvek voltak.

- Nyisd ki azt, amelyiken az egyes van. – Szólalt meg elhaló hangon.

Kezembe vettem, amelyiket mondta és kinyitottam. Szépen rendezett kézírást pillantottam meg. Néha még lábjegyzetet is használt. Összeszorult a szívem. Beleolvastam, és mivel a döbbenetem rég elszállt már, meghatódottan olvastam a sorokat, amelyekben az én kedves Jean barátom mesél. Úgy, mint aki mindezt a legtermészetesebb dolognak tekintené, hogy minden apró mozzanatot megörökít közös mindennapjainkból. Lapozgattam a könyvet és rádöbbentem, hogy nekünk nem voltak mindennapjaink. Minden egyes nap különleges volt. Mindegyik más volt és mindben volt valami szép és talán valami még szebb.

- Az összes, amit az öledben tartasz, erről szól. Szeretném, ha azt a levelet, amelyik az utolsó kötetben van, elvinnéd a színházigazgatónak, akinek a lánya nálunk járt tavaly ősszel. Emlékszel rá, igaz? – Szemeim könnybe lábadtak. Hát hogyne emlékeznék rá! Jean egyetlen igaz szerelme volt az a lány. Evelin, akinek a szépsége Jean számára földöntúli volt. Sok képet festett róla, azon a portrén kívül, amiért a fiatal, csinos hölgy nálunk járt. Rengeteg kép volt, ami csak az érzésről - amit a lány iránt érzett – és a szépségéről szólt. Csodálatos festmények voltak, Jean legdrágább művei. Egyetlen dolog akadályozta meg szerelmük beteljesedését csupán – Evelin jegyese. Jean beletörődött, s sosem mutatta ki érzelmeit a lánynak, aki sokszor látogatott el hozzánk szabadidejében. De láttam az ő szemeit is. Ugyanolyanok voltak, mint barátomé. A szemeik sosem hazudtak. Látszott rajtuk, mennyire vágynak a másikra. 

Az ő édesapja volt az, aki segíthetett Jean álmát beteljesíteni. És én mindent meg fogok tenni ennek érdekében.

- Emlékszem rá. Elviszem neki. – ekkor azonban köhögés roham jött rá, nagyon megijedtem, azonnal közelebb hajoltam hozzá. Rázkódott a teste, és szenvedett. Óriási fájdalmai lehettek. Nem tudtam, hogyan segíthetnék neki. A telefonhoz rohantam és a mentőket tárcsáztam. Én nem tudok rajta segíteni, nem tudom a fájdalmait enyhíteni, és ez borzalmas érzés volt.

Hamarosan már a mentőautóban ültem, mellettem Jean feküdt – ébren. Mosolygott, és megszólalt:

- Kérlek, adj címet a darabnak. És figyelj arra, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Az igazgató… - köhögni kezdett ismét, de most sikerült felülkerekednie – megígérte… megígérte, hogy bemutatja, és segít megrendezni neked. – Szemei lassan lecsukódtak, majd hirtelen újra tágra nyíltak. Száját összeszorította, de a monitoron, amire rákötötték, látszott, hogy mi történik. Ismét rettenetes erővel törtek rá a fájdalmak, a némaságba taszítva őt. Megfogtam kezét és éreztem a könnyeket legördülni az arcomon. Megszorította a kezemet, és a szemeimbe nézett.

- Köszönöm, hogy a barátom vagy. – Alig hallhatóan suttogta e szavakat, miközben mosolygott. Aztán engedett a szorításból, és éles hang járta be a mentőautót. A szíve leállt. A mentős, aki mellettem ült, azonnal elkezdte az újraélesztést. De én tudtam, hogy már nem segíthet rajta. Vége volt ennek a fejezetnek. Megráztam a fejem, és a fiatal mentős tiszt felírta a halál időpontját. Fél perc múlva a kórházba értünk. Lediktáltam minden adatot, amit kértek, és elindultam. Párizs éjszakai utcáit róttam, először öntudatlanul, mintha az elmém fáradt volna el. Tompán érzékeltem a fényeket, az utcatáblákat, az embereket. Mélyen a gondolataimban jártam. Az emlékeimben. Aztán gépiesen betértem a legközelebbi kávéházba. Leültem az első asztalhoz, és elővettem kabátzsebemből az utolsó kötetet. Még a lakásban tettem el, sietségemben. Kinyitottam az utolsó oldalon, amin írást találtam. A ma reggelt írta le. Azt, hogy elindul hozzám, és beavat a tervébe. Tollat vettem elő és írni kezdtem. Papírra vetettem az ezután következő pillanatokat, igyekezve olyan szemszögből, ahogy én éltem át. Próbáltam minél hitelesebbé tenni. Miután befejeztem, kinyitottam a levelet, amit az igazgatónak írt. Átfutottam, nem éreztem úgy, hogy minden egyes szóra szükségem lenne. Csak leírta az ötleteit a darabbal kapcsolatban. Aztán megpillantottam a nevét. Evelin. Új bekezdés következett, csupán pár sor, amiben leírta, hogy a róla festett és az általa ihletett képei a szomszédnál vannak, kéri, egyet hagy válasszak én, a többiből egy jár Evelinnek, és a maradékot fordítsák a darabra. De nem, nem fejezte itt be. Leírta… hogy szereti a lányt. A szívem összefacsarodott. Aztán hozzátette, nem akarja, hogy a lány ezt megtudja. Szereti, épp ezért meg akarja kímélni a fájdalomtól. Épp úgy, mint velem tette. Összehajtottam a levelet és visszatettem a naplóba. A mű ezennel befejeződött. A címe pedig A francia lesz, ahogy az emberek mindig is emlegették őt. Ez az ő élete. Az ő műve. Az ő szeretete. 

Felálltam az asztaltól, és elindultam ismét. Most már tudtam, hová kell mennem. Egyenesen a színház felé indultam. Az igazgatót biztosan ott találom ilyenkor. Hozzá kell kezdenem, amint lehet. Megérdemli. És az embereknek meg kell ismerniük az igazi barátot, minél hamarabb, hogy tudják, milyenné kell válniuk. Hogy tudjam, nekem milyenné kell válnom.

- Viszlát, drága, drága jó barátom! – suttogtam bele a párizsi éjszakába.

Starlight in the darkness - Csillagfény a sötétségben * novella *

Egy kávézó teraszán ültünk egymás mellett csendben, néztük, ahogy a másik kortyolgatja a kávéját. Ő már több mint a felét megitta, míg én csak most kezdtem hozzá. Fáztam. Próbáltam a meleg itallal a kezemet is felmelegíteni, nem sok sikerrel.
- Na, ízlik? - Hangja kizökkentett gondolkozásomból.
- Persze! Jó meleg. - Mosolyogtam rá.
Szerettem őt. Közelebb húzódtam hozzá, hogy érezzem a teste melegét, örültem, hogy van nekem. Boldog voltam Vele és nem tudtam elképzelni Nélküle az életem. Mindemellett úgy éreztem, hogy Neki is magát a világot jelentem.
- Látom, hogy fázol, menjünk inkább haza. – A kezeimet nézte kedvesen mosolyogva, miközben beszélt. Felálltunk az asztaltól és elindultunk. Őszi délután volt, a szél békésen hordta a fákról lehullott sárga és barna leveleket. Kezével átölelte a derekamat és belehajolt a hajamba. Vett egy mély lélegzetet, és halkan nevetni kezdett. Felnéztem Rá, Ő pedig kihasználva a pillanatot megcsókolt. Visszacsókoltam és ott álltunk az utcaközepén összebújva. Egyszerre húzódtunk el egymástól, majd újra átölelt és továbbindultunk a buszmegállóhoz. A platánok lehullott lombkoronája mindent beborított, nem kedvelem az őszt.
- Kedves kis feleségem. - Suttogta a fülembe váratlanul. - Szeretlek.
- Én is szeretlek. – Válaszoltam könnyedén.
Elértük a buszmegállót, leült a padra és az ölébe húzott. Pár perc múlva megérkezett az öreg busz, és mi csendesen felszálltunk. Kézen fogva leültünk két üres helyre, a majdnem teljesen üres járműn - egy kevésbé használt járat volt. Odakint már alkonyodott, a narancsos fények harmonizáltak az elsuhanó tájjal. Hallgattuk a sofőr fülkéjéből kiszűrődő zenét: egy lassú szám volt, épp megfelelő a hangulathoz. Megszorította a kezem, dúdolni kezdte a dalt és a lábával dobolt az ütemre.
A házunkhoz érve elengedte a kezem, hogy kinyissa a zárt, de nem engedett magától távolabb. Beléptünk az ajtón és elkezdtünk levetkőzni.
- Csinálok vacsorát. – Automatikusan rámosolyogtam miközben már be is fordultam a konyhaajtón.
Elkezdtem előpakolni, ötletem sem volt még, hogy mit fogok készíteni - gondolataim tompák voltak. Nem tudtam, hogy mégis mit csinálok ott. A pult elhomályosult, amin épp a késsel szeleteltem.
A sötétségben sok kusza zaj tombolt. Egy kedves, számomra ismerős hang a nevemen szólított, én pedig igyekeztem reagálni rá. Olyan volt, mintha egy sötét szobában feküdtem volna, de úgy, hogy még magamat sem érzékeltem.
Pár pillanat múlva ez is megváltozott. A fénytelen szoba mintha forogni kezdett volna - már egészen biztos voltam benne, hogy létezem. A pörgés lelassult, majd teljesen abbamaradt. Felálltam, bár szédültem a forgástól, és elindultam közel-egyenesen a vaksötétben. Óvatosan lépkedtem, hallottam, ahogy a lábam a talajhoz ér hangja olyan volt, mintha csak egy hatalmas csarnokban szaladna valaki. Kapkodtam a levegőt, de nem álltam meg, csak mentem tovább. Aztán megláttam egy aprócska fehér, világító fénypontot. Beugrott. Meghaltam. Kész, nincs tovább. Nekem ennyi jutott. A döbbenettől még megállni sem tudtam, csak mentem tovább – futni kezdtem. Az agyam – ha még ugyan létezett – tudta, hogy meg kellene állnom, ha meg akarok menekülni, de nem tudtam megállj parancsolni a lábaimnak. Egyre csak közeledtem a fényponthoz, amely furcsamód nem növekedett a közeledésemmel arányosan. Ugyan akkora maradt, mint amikor először megpillantottam, azt az érzetet keltve, hogy nem haladok sehová. Mintha én egyhelyben futnék, sétálnék, majd csak lépkednék felé, s az vagy egyre távolabb kerül tőlem, vagy egyáltalán nem mozdul, mint ahogy én sem. Kezdtem feladni az egészet, s eldöntöttem, hogy nem futok a halálomba, innen még lehet, hogy van visszaút. Hirtelen megálltam, majd óvatosan leültem, s gondolkozni kezdtem. Hogyan kerülhettem ide? És mégis hogyan kerülhetek vissza az én annyira szeretett életembe? Vajon viszontlátom még Őt valaha? Hiányozni fogok Neki, ha soha többé nem ölelhetjük magunkhoz a másikat? És nekem tényleg annyira hiányozni fog, mint amennyire azt gondolom?
- Igen.
Ez a hang egészen váratlanul ért, s olyan volt, mintha a hangosan fel nem tett kérdésemre válaszolt volna. A hang nem az Övé volt. Azt ezer közül is megismerem. Ez egy gyerek hangja volt, amely csupán egy árnyék lehetett a sötétben, mert nem visszhangzott a hatalmas, sötét terem falai közt. Nem jött túl messziről, és mivel én biztos voltam benne, hogy hallottam őt, visszakérdeztem.
- Ki vagy te? Hol vagy? Mire válaszoltad azt, hogy igen? – mire ezt végigmondtam, már rettegtem. A hangom megtört volt, meggyötört, és remegett. Ennyi félelmet még soha nem éreztem, és még nem is hallottam ezelőtt. Meglepődtem, hogy ezt az intenzív érzést korábban miért nem fedeztem fel. Az nem lehet, hogy csupán azért, mert nem szólaltam meg.
- Ne félj! Gyere közelebb! Bízz bennem. Én is bízom benned.
A hang oly megnyugtató volt, s mégis annyira felkavaró. Hittem neki - úgy tettem, ahogy kért. Ismét elindultam a fénylő pont felé, mert megrendíthetetlenül hittem, hogy Az a hang forrása. Elvetettem minden olyan ötletet, hogy épp a halálomba sétálok - önszántamból. Mert tudtam, hogy ez nem így van.
Kitartóan haladtam előre, s nem gondoltam olyasmire, hogy talán nem is jutok közelebb a fénylő ponthoz. Amint ezt megfogalmaztam magamban, az útmutató csillagként ragyogó pont, mintha egyre közelebbinek tűnt volna. Csak mentem, és figyeltem. Le sem vettem a szememet róla, attól rettegve, hogy talán amikor nem nézek oda, eltűnik, és itt maradok - válaszok nélkül. Hirtelen a fénylő pont emelkedni kezdett, majd nőni, majd hosszú tündöklő sugarak törtek elő belőle. Odaértem közvetlenül elé, s csak néztem. Csodáltam ezt a rendkívül káprázatos jelenséget, és biztos voltam benne, hogy ilyet még sosem láthattam ezelőtt – mint ahogy senki más sem. Az apró csillag egyre kevésbé volt fényes, aztán fokozatosan egy kislány alakja bontakozott ki. Leereszkedett hozzám, majd törökülésben leült velem szemben. Még mindig fénylett a bőre, a haja, a ruhája - mindene. Így nem voltam sötétben, minden mozdulatát, minden arcvonását tisztán láthattam. A szeme és az arca, annyira emlékeztetett valakiére…
- Szia, anya.
A döbbenettől mozdulni sem bírtam, és a leülésre tett kísérletem kudarcba fulladt. Álltam és néztem… a lányomat. Tudtam, hogy nem hazudik, éreztem legbelül. A lányom, ehhez nem fért kétség. Láttam a mosolyán, a szemén, amely most egy kis félelmet sugárzott. A pillái megremegtek, miközben az arcomat fürkészte. Erőt vettem testemen, lelkemen, és befejeztem a mozdulatot. Leültem, pont úgy, mint ő. Rámosolyogtam, mert az arcizmaim hamarabb engedelmeskedtek, minthogy meg tudtam volna szólalni. Aztán vettem egy mély levegőt.
- Mire válaszoltad azt, hogy igen?
- Nem azért vagyunk most itt, hogy azt elmagyarázzam. Egy sokkal fontosabb dolgot kell megbeszélnünk. Arra kérlek, hogy ne foglalkozz most a kérdésekkel, amiken gondolkozol, hanem figyelj rám. – Meglepődtem, hogy mennyire érdekesen és határozottan fejezi ki magát, és bólintottam. – Segítek. – Azzal felállt és közelebb jött hozzám. Felemelte az ölemben nyugvó kezeimet és szorosan megfogta őket. Egyik pillanatról a másikra nyugalmat éreztem, és minden aggódó gondolatom eltűnni látszott. Csak néztem a gyönyörű szép kék szemeit és már tudtam, hogy Őrá emlékeztet. Egy pillanatra megrémültem, hátrahőköltem. Mi van, ha ez rosszat jelent? Elvégre nem normális dolog előre látni a gyermekünket egy ismeretlen sötét helyen, ami valószínűleg nem is létezik! Valami olyan fog történni, aminek nem kellene… A lányom is érezte ezt, mert ő is hátrébb húzódott, s szomorú arcával a lábát kezdte nézni.
- Sajnálom.
- Mit? Mi fog történni? Kérlek, mondd el!
- Nem tehetem. Csupán arra figyelmeztethetlek, hogy ne hagyd el magad. Nem lesz könnyű, de ki kell tartanod… Őérte… és énértem. Hinned kell magadban! Bennetek… bennünk!
- Félnem kell valamitől? Valami rossz dolog fog történni? Miért nem mondhatod el? – A kérdéseim még jobban megijesztettek és hiába szerettem volna befejezni a továbbiak megfogalmazását, a pánik ismét átjárta az elmémet és nem bírtam leállni.
- Anya, meg kell értened! Már így is szabályt szegtem, hogy most itt vagyunk! De még nem kell aggódnod, ebből nem lesz baj. – Bíztatóan nézett a szemeimbe. - Igen, rossz dolog fog történni. El sem tudod képzelni, hogy mennyire rossz, de neked erősnek kell maradnod. Azért vagyok itt, hogy tudd, eggyel több okod van arra, hogy végig kitarts, és ne add fel a reményt. Tudnod kell, hogy ha elég erős vagy, akkor még megváltoztathatod a dolgokat! Nem kell úgy történnie, ahogy azt ők látták!
- Kik? Mégis kikről beszélsz? Kik láthatják azt, hogy mi fog történni? És én hogy változtathatnék a dolgokon? Elég erősnek kell lennem, de mégis mihez? – Rémülten néztem újra égszín szemébe, amelynek pillantása ismét az enyéimbe fúródott. Ő is meg volt ijedve, de látszott, hogy nem ugyan attól félünk. Tudtam, hogy képes leszek úgy tenni, ahogy kérte, mert láthattam őt, és nem hagyhattam többé veszni. Emlékezni akartam rá örökké, és biztos lenni abban, hogy egyszer újra láthatom. Egy pillanat alatt döntöttem, és magamhoz húztam. Szorosan öleltem és ő visszaölelt.
- Most úgy ölelsz engem, ahogy Aput. – Csilingelő hangja simogató volt.
Bólintottam, mert pont ez volt a célom. Hiába hasonlít Rá, tőle kellett hallanom.
- Nem lesz baj. Megígérem. – Csukva tartottam a szemeimet és éreztem, hogy mindezt sikerül véghezvinnem.
- Egészen biztos vagy benne?
- Benned és Benne vagyok biztos, kicsim. – Nem volt furcsa ilyet mondanom, valahogy elfeledtette velem, hogy a valóságban – már ha nem ez a valóság – sosem volt gyerekem.
- Nagyon szeret téged. És én is nagyon szeretlek, bár még egy ideig nem lehetek veled…
- Én is nagyon szeretlek Titeket.
Amint ezt kimondtam, a lányom a két kezem közt köddé vált.  A szívem szakadt meg, habár tudtam, hogy egy napon újra a karjaim közt tudhatom őt. Most viszont vissza kellett jutnom Őhozzá. Szükségem van Rá, hogy ezt az időt Vele együtt vészeljem át, vagy a várakozás boldog pillanatait éljem át. Ekkor eszembe jutott, hogy semmi nem megy majd könnyen. Ettől a gondolattól a szívem újra dobogni kezdett, őrült iramban. Aztán meghallottam.
- Maradj velem! Kérlek! – Hangja édes érzéssel töltött el. A pörgés újrakezdődött, csakúgy, mint amikor idekerültem. Fénysávokat láttam, erőteljes és zavaró fényeket. Aztán újra megszólalt:
- Kicsim, nagyon megijesztettél! Jól vagy? –Ekkora már egészen kinyitottam a szemem és láttam rémült arcát, éreztem óvó kezeit a derekamon és a fejemen.
- Jól vagyok. Semmi gond. Tényleg. Mennyi ideig…?
- Csak pár percig. Amint hallottam, ahogy a kés leesik, rögtön idejöttem, hogy megnézzem, mi történt. Aztán a földön találtam rád. Azóta próbállak ébresztgetni. Már majdnem a mentőket hívtam, mikor nyöszörögni kezdtél, mintha csak aludnál. Mi történt? Hogy kerültél a földre? Emlékszel valamire? – Közben segített nekem felkelni, s ahogy ült mellettem a földön, az ölébe húzott.
- Nem tudom. Egyszer csak nem érzékeltem semmit.
Sokáig beszélgettünk még ott, de nem meséltem el neki a lányunkat. Nem azért, mert nem bíztam benne, de lehet, hogy az elkövetkezendő dolgokat csak nehezebbé tenné számára, ha még a gyermekünk miatt is aggódnia kellene. Számomra viszont ő lett egy kapaszkodó, egy csillagfény a sötét éjszakában.

Gondolatok a vonatokról

Egy vagonban rengeteg minden utazik az utasokon és csomagjaikon kívül. Ezek a szerelvények szállítják a legtöbb emberi emléket, érzést, gondolatot, álmot is. Oda-vissza a világban, akár országokon keresztül is. Igaz, a repülők is hosszú utakat tesznek meg, sok-sok emberrel és agyuk csodálatos világával együtt, azonban azokat a pillanatokat mi emberek felhőn felettinek, valami varázslatos különbözőségnek éljük meg. A vonaton viszont ott vagyunk, ahol egyébként is élünk. A földön; folyók és hegyek, erdők és mezők között, városok mellett. Zakatol a vonat, ugyan úgy, mint az agyunk. Újabb ötletek születnek, döntések dőlnek el, az igen-nemek harca ádázul előtör és mindent megváltoztat. Sorsok változhatnak meg egy-egy utazás alkalmával. Az ember látja az elsuhanó tájat, a mellette elfutó lehetőségekkel együtt. Nem tudunk fókuszálni, és minden homályossá válik. Lassan sötétedik, a nap már lemenőben van. Fényesen világítja be az egész utasteret; a velünk szemben ülő, hallgatag idegen arcát. Vajon mi jár a fejében? Talán most dönti el élete egyik legmeghatározóbb választását. És én min gondolkozom? Milyen döntést akarok meghozni? Miért is vagyok úton? Egyáltalán hol tartok? Merre haladok? Nem tudom. Döntenem kell. Leszállok a következő megállónál vagy végigcsinálom? Örülök annak, hogy idáig eljutottam, vagy kockáztatok és továbbmegyek? Mi van, ha ott már nem vár rám senki? És mi van, ha ezután nincs több megálló?
A kalauz lépett hozzám unott arccal; én kezébe adtam a jegyemet, ő ráfirkantott, majd visszaadta. Néztem az arcát, sosem tekintett ki az ablakon túlra.
A felkapcsolt lámpák immáron teljes fényességükben világítottak meg mindent. Hirtelen minden világossá vált. Láttam a közeledő város képét a távolban, amelynek kivilágított házai pulzáltak a téli estén.

Én pedig leszálltam, az összes álmommal, emlékeimmel és gondolatommal együtt.

Just a dream...

Az álom már elkezdődött, most már csak meg kell tanulnunk tudatosan folytatni. Megtanulni, hogyan követhetjük a tudatalattink gondolatmenetét, hogyan tehetjük azt, amire önmagunkat kérjük.