Sokat gondolkodtam, hogy mindezt "papírra vessem"-e, de végül úgy határoztam, hogy megteszem. Igazából reménykedem benne, hogy talán később tanulok majd belőle, s remélhetőleg nem esek bele újra ugyanabba a hibába.
A szerelem létezését még most is cáfolom, bár lehet, hogy mindezt a saját magam megnyugtatására teszem csak. Mindenesetre azt állítom, hogy ezt a dolgot inkább vonzalomnak kellene nevezni, csak úgy egyszerűen. Testi vagy lelki, igazából mindkettő és egyik sem. A vagy itt nem kizárólagos ugyebár, ám vannak olyan helyzetek, mikor az egyik kicsit erősebb. Na de nem is ez a lényeg, nem ez a fő probléma forrása.
Adott egy kissé váratlan szituáció. Egy olyan helyzet, ami meglep és parányit örömmel tölt el. A keserédes érzés abból fakad, hogy látod a hatalmas bukási lehetőséget, szinte 1 a millióhoz, hogy úgy sül el, hogy a végén felhőtlenül boldogan jöjj ki belőle. Ekkor hozod meg naivan a döntést, hogy kockáztatsz, ha más miatt nem is, akkor a pillanatnyi boldogságodért. Tudod, hogy pár napig nem sok gond lehet, és amit ezalatt a kis idő alatt kaphatsz, az megismételhetetlen. Szóval belemész a játékba és titokban kezet fogsz magaddal, hogy szereztél magadnak egy élményt, egy emléket, amit nem fogsz elfelejteni, plusz az esélyt is megadod magadnak, hogy valami kivételesben vehess részt. Aztán néha meginogsz, de mindig talpra állítanak, egy-egy mosollyal, egy pillantással, hogy amikor megjelensz, valami felcsillan a szemében. Hihetetlen érzés tud lenni, amikor a tekintetében látod, hogy örül, hogy ott vagy. Huh. Aztán jön a pofon az élettől, amire igazából számítottál is és már-már meg is szoktad, mégis annyira fáj, hogy muszáj zokognod, mert úgy érzed, már nem tudod elviselni. Csak sírsz és nem akarod ezt az egészet, ami ezután jön. Ülnél a tv előtt és bámulnád a semmit, hogy ne érezd a fájdalmat. Majd erőt veszel magadon és azt mondod, hogy semmi probléma, végig csinálod most már, és lesz, ami lesz. Hagyod, hogy kicsit a körülmények döntsenek és az események önmagukat irányítsák. Nem érted, hogy miért keres ezután is, hogy miért érdekli, hol vagy, miért tesz ígéretet, de nem szólsz, csak egy gyenge mosollyal bólintasz mindenre. Aztán az ígéretet szépen megszegi és te ott állsz, hogy nem akarod ezt az egészet, csak aludnál, ott talán nem fájhat még ennél is jobban. Majd szembejön, és újra azzal a tekintettel találkozol, ami csak még jobban összezavar. A beszélgetés kusza és néha követhetetlen, mint a logikája. Nem érted, miért is mondja, amit mond, de már nem kérdőjelezed meg csak elfogadod. Aztán mented, ami menthető. A közelségéről nem mondasz le, mivel ő is igényt tart a tiédre. Ez megint csak egy keserédes érzés. Majd ismét vele tartasz. Aztán eljön az a pillanat, amikor tudod, hogy nem bírod tovább a könnyek nélkül, de nem akarsz előtte sírni, így hát elköszönsz. Az utolsó csóknak szánt próbálkozásod elég furcsa, amit nem is ért, s mikor magyarázattal szolgálsz, csak annyit kapsz válaszul: "Ha az utolsó, akkor az ez legyen." És ekkor megkapod életed legszívszorítóbb csókját. Soha az életben nem lesz még egy ilyen vagy ehhez fogható. Never again. Egyszerűen ott hullasz darabjaidra, a megrepedt szíved ott őrlődik porrá és egyszerre érzed azt, hogy ez életed legboldogabb pillanata is. Nem felejted el sosem az érzést és sosem telsz be az emlékével. Mikor véget ér a pillanat, csak megfordulsz és már nem tudod visszatartani a könnyeket. Zokogsz míg felérsz a lépcsőn, és míg zuhanyozol. Míg pizsamába bújsz és míg elcsoszogsz az ágyig. És miután lefeküdtél folytatod. Tudod, hogy egyhamar nem fogsz tudni úgy gondolni az egészre, hogy semmi sem történt. Nem fogod tudni élni az életed tovább. De azt is tudod, hogy ígéretet tettél, és hogy állnod kell a szavad. Azonban a naiv kislány még mindig él benned és várakozik. Emiatt nehéz továbblépni.
Egyetlen tanácsom van a "future myself"-nek. Ha teheted, még az elején öld meg a naiv leányzót - azt hiszem, ő a kulcs. Ne kínozd, csak gyorsan végezz vele. Akkor talán egyszer boldog lehetsz. De míg ő él, a legvalószínűbb, hogy semmi esélyed rá.
