Rólunk szól *

Elmondom neked a történetünket.

Egy nagyon mély, sötét és csendes árok mélyén vagyok. Alig kapok levegőt, félek és nem látom a fényt. Ülök a nyirkos talajon és próbálok gondolatban valahol máshol lenni. Rám találsz. Egy szakadék szélén állsz és tudod, hogy lent vagyok. Nem tudod, milyen mély, csak azt, hogy nem vagyok képes egyedül kijutni onnan. Lekiabálsz nekem: “Tarts ki! Ne félj!” és én valahogy meghallom a hangod. Először azt hiszem, csak képzeltem ezt is és végre sikerült gondolatban eljutni egy jobb helyre. Aztán a sötétben meglátok egy hófehér kötelet. Nem értem, hogy történhetett ez, hisz koromsötét van, de látom. Óvatosan megfogom és kicsit meghúzom. A kötél stabilan tart. Valami azt súgja, hogy elkezdhetek mászni. Hozzáfogok. A kötél érdes, a kezem csúszik. Egyre több a távolság köztem és a talaj között. Még nem látom ugyan a fényt, de hiszek benne, hogy az vár rám a végén. A kezem csúszik, a kötél érdes és sebes lesz tőle a lábam és a kezem is. Kitartok és mászok tovább. Eszembe jut, milyen volt odalent és kicsit megijedek. Mi van, ha ezután az a büntetésem, hogy csak mászok egyre feljebb, de nem fogynak a méterek köztem és a fény között? Itt maradok a kötélen, egyre sajgóbb végtagokkal, zúgó fejjel és a néma sötétséggel körülöttem… Egy kicsit megrántod a kötelet felfelé - ebből tudom, hogy Te tartod a kötelet, a súlyomat és vársz fent rám. Velem vagy. Erőt veszek és mászok tovább, minél hamarabb meg akarom ezt köszönni Neked.

Aztán egyszer történik valami. Elengeded a kötelet, elsétálsz, én pedig csak zuhanok. Nem szóltál semmit, csak így döntöttél. Elfáradt a kezed és fájni kezdett. Nem akarod ezt a fájdalmat. Félsz tőle. És ahelyett, hogy elkezdtél volna felhúzni - ezzel gyorsítva ezt a keserédes folyamatot -, Te csak elengedted a kötelet. Én pedig zuhanok a semmibe, ki tudja meddig…

Nyaram

Szúrós kaktuszölelés

Érdekes, hogy nagyjából ugyanazokon a dolgokon gondolkozom még mindig, mint tavaly ilyenkor. Bár akkor még a nyár előttünk állt, még egy lakáson belül voltunk és élveztem az egész napot. De már akkor is a hosszú nyár miatt aggódtam. Erre most ez még egy hónappal meg lett hosszabbítva. Szóval igaz az, hogy mikor azt hiszed, ennél már nem lehet rosszabb, akkor később rájössz, hogy ó, dehogynem lehet!

Tűnődöm, merengek és reménykedem. Bízom benne, hogy egyszer csak minden megváltozik, egyszer csak jobb lesz. Aztán jön valaki, eszembe juttatja, hogy nem feltétlenül és én megint összeomlok kicsit. Próbálok újra és újra felállni a földről, s habár egyre nehezebb, nem fogom feladni. Ha így tennék, azzal csak azt bizonyítanám be mindenkinek, aki kicsit is kételkedik bennem, hogy mégsem olyan erősek az érzéseim. Pedig azok. Egy barátom az mondta: "csak félek, hogy emiatt sose lesz normális senkid". Igaza van, és én is félek. De nem fogok csak azért mindent eldobni, ami most kicsit is boldoggá tesz, mert később lehet, hogy emiatt egyáltalán nem leszek az. Egyrészt, ha a boldogtalanság vár rám, akkor tehetek akármit, akkor is utolér. Másrészt meg ott van a lehet. Mi van, ha nem? Legyek most boldogtalan, mert talán később majd emiatt lesz jó vagy nem?

De azért érdekes az élet. Néha a legváratlanabb pillanatokban tud szívmelengető momentumokat okozni, amik olyan erővel hatnak, hogy az érzéseket fel sem tudom dolgozni rendesen. Ott az a kettős érzés, hogy vajon csak egy gúny ez? Vagy valóban komolyan gondolja? Vagy véletlen? Mindegy is, már most rettentően hiányzik, mert tudom, hogy nagyon sokáig - túl sokáig - nem láthatom. És talán már utána sem lesz olyan, mint amire szükségem lenne...

"ó
sztrimejj má
v gyere ide "

Egy májusi este volt talán...

"Ültem a régi kerékpáron és csak tekertem a pedált. Nem néztem hátra – az sem számított volna, ha már nincsenek mögöttem. Néha még hallottam a hangos nevetések gyenge foszlányait. Olykor-olykor a nevemet kiáltották, de nem álltam meg. Erősen szorítottam a kormányt, és ahogy bekanyarodtam az atommag kutató intézet mellé, hirtelen belém nyilallt egy aggasztó, ámde teljesen ésszerű gondolat: én vagyok. A sörtől, ami kicsit a fejembe szállt, úgy éreztem magam, mintha most döbbentem volna rá arra, hogy EZ az én életem és nincs még egy lehetőségem. Megijedtem ettől – kezdtem egyre gyorsabban tekerni. Egyedül vagyok és magányosan. Sokszor jut ez eszembe, most valahogy az elmúlt napokat figyelembe véve, sokkal jobban fájt ez a tény. Boldognak kellene lennem. Persze ez úgy, hogy logikátlanul viselkedem és emiatt még inkább aggódóvá válok, nem fog bekövetkezni. Talán ha végre normális gondolkozásmódot sajátítanék el... Ha önállóvá tudnék válni. Nem függnék érzelmileg mástól, másoktól."

Szamáridő szomorúság

Lehetek én akármilyen kitartó, ha egyszer nem érek fel a tökéletes volt barátnő szintjére. Szerethetem én teljes szívemből-lelkemből, ha egyszer Neki nem vagyok elég jó. Megtehetek érte mindent, amire képes vagyok és még annál is többet, ha ez Neki nem elég. Elfáradtam és ez az egész egyszerűen csak összetörte a szívemet... ami még így is Őt akarja. Ich bin verdammt dumm.

A baj ott kezdődik, hogy mindezek után is folytatok tovább mindent. Egy másodpercre sem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Biztos, hogy egyszer valamikor meg fogom bánni, hogy mind ez idáig semmi másban nem voltam ilyen kitartó - talán csak az egyetemmel kapcsolatban, de ugyebár főként az is Őmiatta - és pont egy ilyen dolognál kell kitalálnom, hogy "Na, akkor én most ezt akkor sem adom fel, ha már a józan eszemet kérdőjelezem meg.", de sebaj. Ez az élet. Ha egyszer ennek az egész búskomor állapotnak és harcnak vége lesz, remélem ismét találok majd valamit, ami kitartást és erőt ad és nem utolsó sorban boldoggá tesz. 

Az egyetlen félelmem, hogy az utóbbi sosem fog megtörténni.

@albérlet (üres_az_ágy_Nélküle)

HBTM

Boldog szülinapot nekem! Hurrá.

Szebb napot, búbánat!

Azt hittem, hogy hiába nyilvánvaló mindenki számára (ebbe beleértve magamat és Őt is meg tényleg mindenkit), ha nem beszélek róla meg nem veszek róla tudomást, akkor majd nem lesz rossz. Közben meg a nagy francokat. Jön a nyár, ami nekem körülbelül, mint egy mumus, kukucskál a félig nyitott ajtó mögül és kaján vigyorral a képén fenyeget. Hát bassza meg magát, komolyan mondom. Tényleg nem tettem most semmi rosszat... Vagy mindezt az egészet azért kapom, mert egészen két évvel ezelőttig megkeserítettem a személyiségemmel a családom életét? Mi ez, karma? Mert az fasza, mivel akkoriban én ugyanolyan boldogtalan voltam, mint ők, sőt még elveszett és magányos is. Szóval nagyon örülök neki, hogy a sors vagy Isten vagy a régi és az új istenek, vagy a pónik hercegnője vagy tudja a picsa, hogy ki vagy mi most így vág vissza. Nem érzem azt, hogy megérdemelném. Szomorú vagyok, végtelenül szomorú. Bánatos és magányos. Tudom, hogy nem vagyok rossz ember, vagy olyan, aki nem érdemli meg a szeretetet, van egy kis önbizalomhiányom a múltból adódóan, de egyre nyitottabb vagyok mindenki felé. De mégis miért érdemlem azt, hogy az egyetlen ember, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek, akiért az életemet is odaadnám, nem akar megbecsülni? Vagy.. nem is ez a jó szó, nem is igazán tudom, hogy hogy lehetne ezt leírni. Nem könnyű Neki sem. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy irányomból mekkora ragaszkodást kell(ene) eltűrnie. Viszont ha végre egy icipicit merne kockáztatni vagy nyitni felém, hagyná, hogy ne csak Ő kerüljön közel az én szívemhez, hanem én is az Övéhez, én is megnyugodhatnék. Lehet, hogy neki is csak ez hiányzik. Persze ezt nem tudhatom, valószínűleg senki sem tudhatja. De lehet, hogy megérnék egy esélyt. Legalábbis bízom benne, hogy ennyit azért érek...

Nem akarok nyarat... Annyi minden sok rosszt hordoz magában...

Hogy mi?

Felejtsétek el.

Az élet kudarcok sorozata. De akármilyen nehéz is, mindig, MINDIG tovább kell menni. Egyszer minden olyan lesz, amilyennek lennie kell. Ne láss jeleket a bukásban, csak kelj fel és menj tovább. Nehéz - senki nem mondhatja, hogy nem az; de ennyivel tartozol magadnak.

Pókháló

Most azzal a szándékkal léptem be ide, hogy kiírom a bánatomat, esetleg írok egy "egyperces" novellát. Igazából azt hiszem, a kettő valahogy - vagy részben - együtt fog megvalósulni.

A szőke, göndör fürtű kislány nagyon boldogtalan volt. A családja nem úgy tűnt, hogy szeretné, valójában még a kívülállóknak is nyilvánvaló volt a tény, hogy mindannyian csak önmagukat szeretik és soha nem esett nehezükre bárkit is leszólni vagy bántani. Ez a leányka pedig nagyon nem illett a képbe. Jó szívű volt és önzetlen, és zavarta, hogy a többiek mindig a középpontban akarnak lenni. Nem vágyott másra, csak egy testvérre, aki nem bántja; egy anyára, aki figyel rá, meghallgatja és legfőképpen megőrzi a titkait; és egy apára, aki nem menekül az italok társaságába, hogy utána a családját bántva töltse ki a mérgét. Békére vágyott és szeretetre. Nyugalomra és kedvességre. Ezernyi napja közül voltak ugyan olyanok, mikor mindez teljesülni látszott, azonban ez a szám olyannyira elenyészően kicsi volt, hogy nem sok reményt adott neki a jövőre nézve. Bízott benne, hogy majd ha új életet kezd - részben nélkülük (bár ugye a szíve még így is rajongásig szerette a családját és mindenki mást is, aki bántotta őt vagy kihasználta, akármilyenek is voltak) -, akkor majd minden megváltozik. Ha talál egy olyan környezetet, ahol az ő viselkedése és gondolkozása az elfogadott, akkor boldog lehet végre.
Elérkezett a nap, amikor megismerte azt az embert, akiről akkor még nem tudta, hogy egy életre a társa lesz. Érdekes egy  ismerkedés volt és nem is valami mélyreható - azonban annyira nem bírta már elviselni a jelenét, hogy úgy érezte, nincs más lehetősége, összekötötte vele az életét. Már az elején kiderültek azok a dolgok, amik kellemetlenebbül érintették a hölgyet és társát is - nem igazán jöttek ki mindig jól. Azonban mindketten úgy gondolták, csupán össze kell csiszolódniuk és minden rendben lesz.
Egy évre rá, megszületett első gyermekük - egy szőke kislány. Szerették nagyon, azonban boldogságuk nem volt felhőtlen. A család nem lett másabb, mint volt, sőt a férfi családja is hasonló tulajdonságokkal rendelkezett. Egyedül maradtak a sok gonddal, bajjal és nem elhanyagolható örömmel. Nehezen éldegéltek, a nő sajnos nem tudta teljesíteni az álmát - nem lehetett független. A férfi úgy érezte, hogy ismét korlátok közé van szorítva. Boldogtalanok lettek. A kislány eközben cseperedett és született mellé egy másik szőke leányka is. Szerették a gyerekeket és megtettek értük mindent, amit csak tudtak. Az idősebbik lány azonban szomorú gyerek volt. Mindig kicsit egyedül érezte magát. Bármilyen társaságban volt, úgy gondolta, senki sem érti meg és nem is fogja. Sokszor próbált barátokat szerezni, bármit megtett értük. Azonban a vége mégis mindig az volt, hogy kihasználták a kedvességét, aztán megalázták. Az anyuka nagyon szomorú volt és próbált még ennél is jobban odafigyelni a gyerekeire - azonban az anyai szeretet nem pótolhat másféle szeretetet. Az igazság az volt, hogy még ő sem értette meg a gyerekét.
(...)
(Szerk.: Ez csak egy történet, nincs semmi jelentősége... Ilyeneket szül a zaklatott lelkiállapot.)

Sötétség a szélviharban

Mint ahogy Ő is mondta, nehéz ezeket a dolgokat szavakba önteni. A helyzet és az állapot kísértetiesen hasonlít az egy évvel ezelőttire, mégis úgy érzem, most valahogy egy kicsit többről van szó - hiába lett felemlegetve az az előtti időszak. Olyan, mintha haladtunk volna előre, de attól félnénk, hogy ez nem is a valóság vagy hogy talán inkább nem is kellett volna.

Nagyon nehéz döntéseket kell meghozni. Én is hoztam párat, ebből volt, amit még mielőtt teljesen körvonalazódott előttem, már megbántam. Mint pl. mikor tavaly eldöntöttem, hogy nem foglalkozok Vele többé. Egy napig sem tudtam betartani. Vagy amit péntek éjjel - szombat hajnalban találtam ki; hogy "elhagyom". Bár sosem volt az enyém, én úgy törődtem és foglalkoztam vele, mintha az lenne és boldog voltam. De annyira féltem attól, ami a bizonytalan jövőben következett - a beszélgetéstől, amit végül megejtett hétfő délután -, hogy szerettem volna inkább elkerülni. Maga a tény viszont, hogy nem lesz az életem része - hogy ez most részlegesen vagy teljesen, az nekem már édes mindegy volt - még jobban megrémisztett. Azonban mégis meghoztam a döntést, mert elviselhetetlen volt a fájdalom. Most nem kellett egy nap hozzá, egy egyszerű perc sem telt el (a valóságban már akkor megbántam, mielőtt eszembe jutott), máris vissza akartam csinálni mindent. És azóta is kitartóan reménykedem, bizakodom. Ismét. A remény a legjobb barátom és a legnagyobb ellenségem is egyben.

Most viszont akár még a bizonytalansági állapotba is visszamennék, amiben egy éve kisebb-nagyobb megszakításokkal vagyok. Úgy is boldog voltam. Csak könyörgöm, vissza ne lépjünk, mert azt már biztosan nem bírom ki.

Egyetlen dolgot kellene megértenie csupán, hogy nekem Ő így kell, ahogy van. Nem kell tőle több vagy más, csak ami most is benne van és amit jelen pillanatban is kapok.

Egy évvel ezelőtt azt mondta, ugyan, mivel változnának a dolgok, ha címkét aggatnánk rá? Akkor is éreztem, de most már tudom, hogy semmivel. És én épp erre vágyom. Ne változzon semmi. Nem kell a címke, csak Ő.

A baj az, hogy még nem látja, hogy mennyire szereti Őt valaki, azért, amilyen és nem azért, amilyen volt vagy lesz.

A legszebb fáj legjobban

A legfájdalmasabb azt hallani, hogy "Tulajdonképpen szeretlek is, de/csak..."

Érzelemmentes kakaó

Olyan mérhetetlenül jó lenne, ha létezne az ilyesmire valami gyógymód. Segítenék Rajta, hogy ne érezzen tovább így, de rögtön utána használnám magamon is, mert előbb-utóbb úgy is csak a fájdalom marad. Lehet, hogy kezdetben az emberek mind magányosan halnának meg, mert nem tanulnának meg igazán kötődni, szeretni; de idővel megtanulhatnák, hogy van, amit meg kell becsülni. Meglátnák az igazi értékeket. Lehet, hogy nem az lenne a legjobb megoldás, hogy az életreszóló, de fájdalmas kötelékeket kitöröljük vagy legalábbis elvágjuk, de mégis, lehet, ez lenne egy elindulási pont. Egy változás kezdete. Nem félnének az emberek igazán szeretni, mert tudnák, hogy ha csalódtak és egyedül maradtak az érzéseikkel, még van visszaút a normális életbe, egy szebb jövőbe.

Bár én azzal is kibékülnék, ha végre egyszer a szívem hagyná dönteni az agyamat, beismervén, hogy folyton elbukik és nem vezetőnek való.

Annyira szeretnék felejteni és másképp érezni, de közben meg épp ennyire ragaszkodom is a dologhoz...

Ne hazudj magadnak. Soha. A legnagyobb butaság, amit csak tehetsz.

Salalalalalala...

...kezdődjön már a negyedik félév...!!! MOST.

Páros szám

Egyszerre érzek ürességet és fájdalmat.

Megint végtelen szomorúság tört rám és nincs erőm, hogy felülkerekedjek rajta. De azért megpróbálom egyedül megoldani és nem terhelni vele senkit.

Megszakad a szívem ettől az érzéstől... legyen már vége!

Magányosnak érzem magam.

Csak ölelem a párnámat, jó mélyen belefúrom az arcomat és ismételgetem a bűvös szót - kérem.

Látom a képet magam előtt. Újra sírok.

Oh, sorry.

Nyugalom végre

Az ég megkegyelmezett nekem.
KÖSZÖNÖM!

What if..?

Nem akarom leírni a félelmemet, mert attól rettegek, hogy úgy még inkább több esély van rá, hogy valósággá válik. Csak könyörgöm, hogy ne következzen be, mert akkor vége az eddigi életemnek, akárhogy is nézem. Nagyon félek.

Egy élet harca

Az elmúlt pár hétben odáig fajultak a dolgok, hogy muszáj "papírra vetnem". Egyik legfájóbb témám, gyűlölök róla beszélni, inkább itthon sírok miatta órákat, de nem szoktam elárulni, hogy emiatt van olyan nagyon rossz kedvem. Ez a kis szösszenet inkább csak magamnak szól, hogy ha egyszer vége lesz, ne felejtsem el, min mentem keresztül; vagy bárkinek, aki hasonló problémával küzd, illetve annak, aki tud segíteni vagy bármilyen ötlete van. 

Mindig is problémás bőrrel voltam ellátva, de azt hittem (vagyis reménykedtem benne), hogy maximum pár év és elmúlik az ilyesmi, amolyan pubertáskori szemétkedése a szervezetemnek. Azonban immáron tíz éve szenvedek ezzel. Emiatt szinte semmilyen önbizalmam nincs, mivel amikor tükörbe nézek, én csak azt látom, hogy az én arcomat elcsúfítják a foltok és a dudorok, a bedagadt részek. Nem látom magamat emögött. Tudom, hogy sokan (de legalább páran) az ilyesmivel nem törődnek, amikor mással beszélgetnek, én mégis úgy érzem, hogy mindenki azt figyeli, hogy milyen csúnya az arcom - ami alapjáraton nem lenne csúnya, max átlagos. 

Nem szeretek tükörbe nézni, mert általában csak elsírom magam, és akkor még csak eltüntetni sem tudok semmit. Elrontja a napjaimat, mivel kimozdulni sincs kedvem, utálok társaságba járni és legfőképpen gyűlölöm, ha bulikban vagy összejöveteleken fényképeznek, mert csak az jár a fejemben "úristen, most a vaku miatt minden látszani fog, hogy fogok kinézni...". Míg másoknak babapopsi simaságú arca van és néha-néha egy-egy pattanás, addig én örülök, ha néha van egy kis sima felület rajta. Nem is emlékszem már, milyen volt úgy felkelni, hogy szép volt az arcom. 

Voltam vele bőrgyógyásznál, aki csak flegmán közölte velem, hogy szedjek fogamzásgátlót (ugyebár ez évekkel ezelőtt volt, anyukám nem támogatta az ötletet), különben meg felírt mindenféle rázókeveréket meg kenőcsöt (amiket kb. már a hozzámenetel előtt is kipróbáltam és nem segített). Egyszer kaptam egy nagyon erős gyógyszert, ami addig, amíg szedtem segített, viszont nem lehetett három hónapnál tovább szedni. Amint abba kellett hagynom, pár napra rá minden a régi volt. Emlékszem, mekkora csalódás volt a visszaesés. Ráadásul fényérzékeny volt, én pedig nyáron szedtem - nem volt valami jó párosítás. 

Mindig eszembe jut mennyi eseményt hagytam ki csak emiatt. Mint mikor az utolsó osztálykiránduláson voltunk a gimiben, és mindenki a másik szobában nevetgélt, én meg egyedül sírtam, mert nem elég, hogy fájt az arcom, rettentően csúnya is volt, és nem akartam a sok hibátlan bőrű lány között ücsörögni. 

Egy akkora gátlást épített ez az egész bennem, hogy biztos vagyok benne, hogy ha ez nem lett volna jelen az életemben, egy egészen más ember lennék ma. Most pl. azt sem szeretem, ha rám néznek, nem hogy azt, hogyha valaki hozzá ér vagy hozzá akar érni az arcomhoz.

Tíz év az életemből, és még most sincs vége. Próbáltam diétázni, kerülni a tartósítószereket, adalékanyagokat, nem ittam kakaót, nem ettem csokoládét, és semmi ilyesmit. Ittam méregtelenítő teákat, csalánteát, cickafarkfű teát, szedtem máriatövisolajat, cinket, ittam frissen facsart citromot hónapokig. Mindegyikkel sokáig próbálkoztam, hogy nehogy az legyen a hiba. Állandóan tisztítom és radírozom az arcomat, kipróbáltam már mindenféle márkát az arctisztítót közül. Kenegettem az arcomat antibiotikumos kenőcsökkel meg mindenféle alkoholtartalmúval is. És mai napig nem használ semmi. Nem hogy javulna, egyenesen egyre rosszabb. 

Szombaton arra ébredtem, hogy elég durván megégett az arcom. Valószínűleg az egyik kenőcstől, bár elég váratlanul ért, mivel lassan egy éve ezt használom és eddig még semmi hasonló reakcióm nem volt rá. Ráadásul az  ajkaim is megégtek, amikre biztos, hogy nem kentem, szóval értetlenül állok az eset előtt. Most megint ott tartok, hogy belenéztem a tükörbe, sírni kezdtem és gyűlölöm magam. Holnap viszont muszáj bemennem az egyetemre, mert zh-m lesz. Életem egyik legpocsékabb napja lesz, amiből már így is elég sok van...

"Boldog-szomorúság"

Egyszerre szeretnék mindent elfelejteni és örökké emlékezni minden egyes másodpercre.

Ősz - második felvonás

Szép lassan telnek a napok és kezdenek kialakulni a dolgok. A szerda a legjobb nap a héten, akárhogy is nézem. Ilyenkor azokkal vagyok, akikkel imádok lenni és akiket nagyon szeretek, és ez felemelő tud lenni. :) Sokszor az is elég, hogy része vagyok egy sima, unalmas estének és csak beszélgetünk meg ki-ki filmet néz, játszik; hallgatom a nevetést, a kisebb vitákat, a szuszogást és nekem ez sokszor elég. Ha meg még mozgalmas is az este, az csak a hab a tortán! :)

Történnek itt dolgok, amiket nem tudok és nem is akarok megmagyarázni senkinek, lényeg, hogy én tudom, miért történik és miért úgy. Sokat gondolkoztam ezen az elmúlt időben és arra jöttem rá (no meg erre sikerült rávilágítania valakinek), hogy az, amire közel egy évig vágytam, mostanra átváltozott. Ha megkapnám, talán már nem is akarnám többé. Nem azért, mert értékét vesztené vagy hasonló szörnyűség, egyszerűen csak ugyanúgy megijednék, mint szoktam.

Illetve fejben mindig játszok a gondolattal, de általában gyorsan elvetem, mert értelmetlen az egész. Mindig fontos lesz, és más, mint bárki, akit eddig ismertem vagy ezután fogok, de ez így van rendjén. :) 

Csak ne érezzen irántam így senki, mert azt nem tudnám kezelni. :/