2319

A random sírásokról le kéne szokni, mert nem tesz jót az idegrendszeremnek.

Még mindig nem szimpatizálok a hétfőkkel

Gondoltam, hogy egy napon ebben a mesében is eljön az a nap, amikor az egyik fél megállj mond. Az a nap, ez a nap lett. Furcsa, hogy mikor minden összedőlni látszik, majd kapsz egy váratlan támasztékot onnan, ahonnan nem is várnád; az álmod egy másik része romlik el és dől romokba. Mivel számítottam rá (csak nem konkrét időintervallumon belül), annyira nem ért pofonként; mondjuk úgy inkább, hogy rettentő fájdalmas és kellemetlen - de egyelőre kibírható. Biztos a kezdeti sokk. Még nem mertem belegondolni, mennyi minden fog megváltozni ezután - és nem is akarok. Köszönöm szépen, de kicsit még szeretnék elfoglalva lenni a saját kis emlékeimmel, amikhez foggal-körömmel ragaszkodom, ugyanis ki kell bírnom ezt is, mint a másik nagy nehézséget. Akármennyire nem vagyok erős, most mégis annak kell mutatnom magam. Sőt, pont itt van a mérce. Amikor az összeomlás pillanatához újra eljutok (és el fogok...), akkor kell majd a legerősebbnek látszanom. Senki sem láthatja rajtam. Senki. Nem hagyom.

Mellesleg fáj, hogy tulajdonképpen megkapta, amit szeretett volna, csak voltak járulékok, amiket el kell(ett volna) fogadni és mégis ő futamodott meg. De hát ilyen az élet. Legközelebb, kedves Future Me, kérlek, kétszer gondold meg, mielőtt valakihez közel kerülsz bármilyen téren!

Mikor kicsit minden más

Elkezdtem pár bejegyzést visszaolvasni és nem lepődtem meg - ami nagy szó. Emlékszem arra, hogy biztatom magam, hogy a nevetés és a jókedv mindig mindent megold, csak éppen nehéz megtalálnom a sötétben. Emlékszem, hogy köszönetet mondok a barátaimnak, akik mindig mellettem állnak, hogy nem hagyják, hogy magamba zuhanjak és képesek elviselni rosszabb napjaimon is. Emlékszem, hogy lelkes voltam az egyetemmel kapcsolatban és jobb átlagot akartam az elsőnél - szép álmok voltak. Sajnos a szorgalmam még mindig a padláson heverő poros dobozban van, és csak nagy ritkán, rövid - túl rövid - időkre jön elő, ráadásul az anyag is sokkal nehezebb; ami az előző félévben a legnehezebb volt, most az a legkönnyebb, így kicsit képességeim határát súrolom. 

Lelki állapotom rendkívül széles skálán mozog, és ijesztően nagy léptékben változik. Pillanatok kérdése, hogy vidámból átmenjek a legéletuntabb állapotba. Nem jó ez így, valamit kezdenem kell ezzel. Talán ha az egyetem első évének vége, és átélek pár IGAZI kudarcot, mint a várható bukás (Hatalmas Szívfájdalom  - így, nagybetűsen), megízlelem, hogy milyen is a valódi élet és miket kell kiállni, hogy egyszer működjenek a dolgok. Mint a programozásban a fordítás.. Visszadobja, míg hiba van benne. No, lehet, hogy valamit rosszul csinálok és itt a hibaüzenet - a figyelmeztetés, hogy javítsam ki. Talán ha ügyesebben hozok majd döntéseket az élet minden területén, nem lesz ennyire elkeserítő a valóság. Maybe. 

Nem fűznék hozzá semmit.

#Klisé

"Nem az a fájdalom sírni, zokogni, hanem a fájdalmat mosolyba fojtani. Az ember erős, de a szíve megszakad, ha azt, kit igazán szeret, szeretni nem szabad."

Just sayin'

Vasárnap - bár lehet, ez már volt

Mindegy is a cím, csak annyit szeretnék mondani/üzenni magamnak, hogy: nevess! Sokat. Az eltereli a figyelmedet az unalomról vagy a kétségbeesésről. Vedd magad körbe olyan emberekkel, akiknek nem fárasztó téged megnevettetni, nem esik nehezükre összeszedni a maradék, elbujdosott jókedvedet.