Mikor kicsit minden más

Elkezdtem pár bejegyzést visszaolvasni és nem lepődtem meg - ami nagy szó. Emlékszem arra, hogy biztatom magam, hogy a nevetés és a jókedv mindig mindent megold, csak éppen nehéz megtalálnom a sötétben. Emlékszem, hogy köszönetet mondok a barátaimnak, akik mindig mellettem állnak, hogy nem hagyják, hogy magamba zuhanjak és képesek elviselni rosszabb napjaimon is. Emlékszem, hogy lelkes voltam az egyetemmel kapcsolatban és jobb átlagot akartam az elsőnél - szép álmok voltak. Sajnos a szorgalmam még mindig a padláson heverő poros dobozban van, és csak nagy ritkán, rövid - túl rövid - időkre jön elő, ráadásul az anyag is sokkal nehezebb; ami az előző félévben a legnehezebb volt, most az a legkönnyebb, így kicsit képességeim határát súrolom. 

Lelki állapotom rendkívül széles skálán mozog, és ijesztően nagy léptékben változik. Pillanatok kérdése, hogy vidámból átmenjek a legéletuntabb állapotba. Nem jó ez így, valamit kezdenem kell ezzel. Talán ha az egyetem első évének vége, és átélek pár IGAZI kudarcot, mint a várható bukás (Hatalmas Szívfájdalom  - így, nagybetűsen), megízlelem, hogy milyen is a valódi élet és miket kell kiállni, hogy egyszer működjenek a dolgok. Mint a programozásban a fordítás.. Visszadobja, míg hiba van benne. No, lehet, hogy valamit rosszul csinálok és itt a hibaüzenet - a figyelmeztetés, hogy javítsam ki. Talán ha ügyesebben hozok majd döntéseket az élet minden területén, nem lesz ennyire elkeserítő a valóság. Maybe. 

Nem fűznék hozzá semmit.

#Klisé

"Nem az a fájdalom sírni, zokogni, hanem a fájdalmat mosolyba fojtani. Az ember erős, de a szíve megszakad, ha azt, kit igazán szeret, szeretni nem szabad."

Just sayin'

Vasárnap - bár lehet, ez már volt

Mindegy is a cím, csak annyit szeretnék mondani/üzenni magamnak, hogy: nevess! Sokat. Az eltereli a figyelmedet az unalomról vagy a kétségbeesésről. Vedd magad körbe olyan emberekkel, akiknek nem fárasztó téged megnevettetni, nem esik nehezükre összeszedni a maradék, elbujdosott jókedvedet.

Insomnia

Ismét nem tudok aludni a sok gondolattól, ami a fejemben cikázik.
Két dolgot próbált a múltbéli énem megtanítani velem, amik a következők:
1) Ne legyél naiv, mert csak fájni fog.
2) Legyél sokkal kitartóbb, mert anélkül mindent pont a cél elérése előtt egy utolsó lépéssel fogsz elveszíteni.
A harci helyzet jelenleg: csak úgy van értelme kitartani, ha mindeközben naivan gondolok az elkövetkező eseményekre/időre. De ezzel máris megszegem az egyik pontot. Mert akkor, ha viszont a naivitást a hátam mögött hagyom, tulajdonképpen értelme sincs a kitartásnak, mert nincs miben bizakodnom. Nincs cél, nincs értelme a cselekedeteimnek. Magamnak és talán másoknak is ártok vele. Ekkor jön el a totálisan tanácstalan pillanat, amikor igazából feladni sem akarom a jelen által kapott dolgokat, de félek a következményektől és talán ésszerűbbnek találnám azt, ha visszakoznék. "Se vele, se nélküle. "
Túl sokszor vannak olyan gondolataim, akikhez nincsen jogom. És ez nem jó, és nem is tetszik. A jelen helyzetről tulajdonképpen senki sem tehet, a saját állapotomért max én vagyok felelőssé tehető. Bár az sem változtana semmin. Ha bűnbakot keresnénk vagy magyarázatot a miértekre, akkor sem lennénk egy lépéssel sem előrébb. Sajnos. Az egyetlen megoldás az lenne, ha mély levegőt vennék és felülkerekednék az önző vágyaimon és így vagy úgy, de továbblépnék.

Boredom

Rinyálás, önsajnálat, vagy hívd aminek akarod (nekem csak az életem meg az arról alkotott képem):

Szimplán nincs helyem sehol. Nem érzem jól magam hosszútávon egyetlen helyen sem. Az otthonomban csak  kis ideig működnek a dolgok; a kollégiumban csak igazán rövid ideig tudom élvezni a magányt; ha meg bármi más képbe kerül, azt olyan gyorsan elvesztem, hogy pislogni sincs időm. Harcolok, mindenki és minden olyan mellett, ami kedves nekem, kiállok, aztán jön a pofára esés, és a ráébredés a tényre, hogy igazából I'm alone és nagyjából életcélom sincs. Napi célok sincsenek, mert egyszerűen nem érzek semmit fontosnak. Belegondolok, hogy nyolcadik hónapja vagyok egyetemista és nem látom az értelmét, a relevanciáját. Nem látom azt, hogy magam miatt kéne ösztöndíjat meg később diplomát szerezni... Persze tisztában vagyok a ténnyel, hogy így majd szakmám lesz meg lehetőségeim meg jó fizetésem, stb., de valójában nem is érdekel a dolog. Valójában már semmi sem érdekel. Nem köt le semmi, nem találok semmiben örömöt, nem érzek semmilyen összpontosuló érdeklődést az életemben. El vagyok veszve ebben a világban. Valaki rázzon fel, kérem szépen, mert unom az egész életemet és ez így nem lesz frankó... Egyszer megunom az unatkozást is...

ps. Emiatt hagy végül mindenki magamra? Ezért nem vagyok elég jó sosem?