Esti mese Tominak. Szép álmokat!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis panda. Ez a kis panda más volt, mint a többiek. A színek fordítva voltak rajta! Ahol feketének kellett volna lennie, ott fehér volt; ahol pedig fehérnek, ott az éj sötétsége látszott csak puha bundáján. Emiatt nagyon szomorú volt mindig, mert a többi kicsi panda nem szeretett vele játszani. Azt mondták, hogy fura és hogy nem is igazi panda. Nagyon sokat sírt emiatt a kicsi és mindig a mamája közelében volt. Egyedül a kis barátjával, a pillangólánykával beszélgetett és játszott, ő sosem csúfolta. Sőt azt mondta neki, hogy gyönyörű és különleges. Ilyenkor a kicsi panda mindig kicsit jobb kedvű lett.

Egy napon a pillangó nem jött el pandabarátjához, ezért a kis panda ismét nagyon szomorú lett. A mamája vigasztalni próbálta és mondta neki, hogy jussanak eszébe a pillangó szavai. A panda felidézte az összes dicséretet, amit egész életében kapott és mosollyal a pofiján aludt el.

Másnap váratlanul pár kispanda jelent meg náluk és hívták játszani magukhoz. Kis pandánk először megijedt, hogy biztosan csak bántani akarják, azonban a pillangó szavaira gondolt és velük tartott. Ezen a napon senki sem bántotta a kispandát, sőt mindenki csodálattal nézett rá.

Ettől fogva minden nap együtt játszott a többi pandakölyökkel (persze a pillangóról sem feledkezett meg), mert végre meglátta önmagában a szépet és a különlegest, így a többiek is elfogadták és szerették.

Boldogan élt hát együtt a többi panda társaságában. Itt a vége, fuss el véle.

Álom vagy nem álom?

Még hogy álmomban boldognak lenni! Ilyen keservesen rég sírtam már. Egyszerűen annyira valós szituációnak tűnt, hogy elhittem, hogy nem álmodom. A legrosszabb, hogy ébredés után is alig tudtam meggyőzni magam, hogy csak a tudatalattim játszott velem... Ilyet soha többet nem szeretnék!

Igazságtalanság

Annyira nem fair, hogy azoktól veszi el az élet a lehetőséget, akiknek tervei vannak. Itt vagyok például én; tervek és minden életkedv nélkül. Nagyon kevés boldogságot okozok csak az embereknek, de annál több bosszúságot meg fájdalmat.

Szeretnék aludni.. egy életen át. És álmomban boldognak lenni, mert ébren hiába próbálkozom, nem megy.

Franc

Egy nagy francokat addig kéne visszamenni! Egészen a gólyatáborig. El se kellett volna mennem. Vagy egészen addig, míg beléptem a csoportba... Mindegy, szóval teljesen a kezdetekig. Akkor kezdődött minden... és tudom, hogy azt mondtam, hogy azokat a pillanatokat nem adnám semmiért, de a felejtésért feláldoznám, azt hiszem. Ha mondjuk nem állnék le tíz percenként ezen agyalni, az nagyszerű lenne! 

Mi a francért kellett felpiszkálni ezt az egészet? Bár ne ébredtem volna fel...

Szeretnék mindentől csak kicsit megszabadulni, hogy felhőtlenül élvezhessem az egyetemi éveimet... Mint minden normális ember. Én meg csak aggódok, emésztem magam, stresszelek meg közben még haragszom is magamra. És az a legrosszabb, hogy tudom, hogy voltak már hasonló hullámvölgyek az életemben, személyektől függetlenül, és szomorú, hogy így van, de ez most mindegyiknél rosszabb. Hónapok óta őrlődök, hogy mi az amivel kicsit könnyebbé tehetném az ő és az én dolgomat is, de nincs ilyen. Egyszerűen csak tehetetlen vagyok ez ügyben. 

Soha nem lesz úgy, ahogy én szeretném ezt, most már csak bele kéne törődnöm és továbblépnem. De úgy látom, hogy ezzel a lépéssel nem csak nekem vannak gondjaim... Minden innen ered.

Hajnal

Na most igenis rettenetesen mérges vagyok! És haragszom. Magamra. Áhh...

Szívharangok

Jó, rendben, megérdemlem. De a pokoli őszinte lélektipró szavakat is? Ennyire rossz lettem volna másokkal? Csupa felesleges költői kérdés. Fontosabb, hogy megtaláljam a kiutat.

Azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon vissza kellene-e mennem addig a döntésig, ami mindent megváltoztatott. Amikor kitaláltam, hogy mi lesz, aztán pontosan az ellenkezőjét csináltam. Majd persze győzködtem magam, hogy ki kell tartanom, mert az a hiba csak. Közben meg már a döntés pillanatában feladtam azt, amiről hittem, hogy helyes. Lehet, hogy igazából itt rontottam el. Viszont, ha így van, és elég erős leszek, hogy most már kitartsak mellette, az irdatlanul fájdalmas lesz.

Csak a könyvek hatása?

Lehet ugyan, hogy az egész csak abból adódik, hogy furcsa tinilányokról olvasok napok óta, de van egy olyan érzésem, hogy ha ez így is van, oka volt, hogy így alakultak a dolgok.
Egyrészt rettentően hiányzik. Ő volt az egyetlen, akivel ilyen gondolatokat nyíltan megoszthattam. Nem csak meghallgatta, segíteni is akart. Most meg itt állok totálisan egyedül, tanácstalanul. Hiányzik nekem, hogy a hülyeségeivel fárasszon. De ez a nyár mindent megváltoztatott. Vége volt az évnek és így vége lett minden jónak. Talán lesz új jó, talán nem. Én remélem, minden a régi lesz.

Egyesek szerint alakíthatjuk a sorsunkat, de nem teljesen szabadon. Minden gondolatunknak, tettünknek következménye van - karma. És ezzel kapcsolatban valamire rádöbbentem. Sok sok alkalommal kétkedtem érzésekben; egyszerűen nem fogadtam el, hogy ilyen létezhet. Aztán történt valami, és megfizetem a kételkedésem árát. Keményen.

Nem könnyű, de megérdemlem.