Franc

Egy nagy francokat addig kéne visszamenni! Egészen a gólyatáborig. El se kellett volna mennem. Vagy egészen addig, míg beléptem a csoportba... Mindegy, szóval teljesen a kezdetekig. Akkor kezdődött minden... és tudom, hogy azt mondtam, hogy azokat a pillanatokat nem adnám semmiért, de a felejtésért feláldoznám, azt hiszem. Ha mondjuk nem állnék le tíz percenként ezen agyalni, az nagyszerű lenne! 

Mi a francért kellett felpiszkálni ezt az egészet? Bár ne ébredtem volna fel...

Szeretnék mindentől csak kicsit megszabadulni, hogy felhőtlenül élvezhessem az egyetemi éveimet... Mint minden normális ember. Én meg csak aggódok, emésztem magam, stresszelek meg közben még haragszom is magamra. És az a legrosszabb, hogy tudom, hogy voltak már hasonló hullámvölgyek az életemben, személyektől függetlenül, és szomorú, hogy így van, de ez most mindegyiknél rosszabb. Hónapok óta őrlődök, hogy mi az amivel kicsit könnyebbé tehetném az ő és az én dolgomat is, de nincs ilyen. Egyszerűen csak tehetetlen vagyok ez ügyben. 

Soha nem lesz úgy, ahogy én szeretném ezt, most már csak bele kéne törődnöm és továbblépnem. De úgy látom, hogy ezzel a lépéssel nem csak nekem vannak gondjaim... Minden innen ered.

Hajnal

Na most igenis rettenetesen mérges vagyok! És haragszom. Magamra. Áhh...

Szívharangok

Jó, rendben, megérdemlem. De a pokoli őszinte lélektipró szavakat is? Ennyire rossz lettem volna másokkal? Csupa felesleges költői kérdés. Fontosabb, hogy megtaláljam a kiutat.

Azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon vissza kellene-e mennem addig a döntésig, ami mindent megváltoztatott. Amikor kitaláltam, hogy mi lesz, aztán pontosan az ellenkezőjét csináltam. Majd persze győzködtem magam, hogy ki kell tartanom, mert az a hiba csak. Közben meg már a döntés pillanatában feladtam azt, amiről hittem, hogy helyes. Lehet, hogy igazából itt rontottam el. Viszont, ha így van, és elég erős leszek, hogy most már kitartsak mellette, az irdatlanul fájdalmas lesz.

Csak a könyvek hatása?

Lehet ugyan, hogy az egész csak abból adódik, hogy furcsa tinilányokról olvasok napok óta, de van egy olyan érzésem, hogy ha ez így is van, oka volt, hogy így alakultak a dolgok.
Egyrészt rettentően hiányzik. Ő volt az egyetlen, akivel ilyen gondolatokat nyíltan megoszthattam. Nem csak meghallgatta, segíteni is akart. Most meg itt állok totálisan egyedül, tanácstalanul. Hiányzik nekem, hogy a hülyeségeivel fárasszon. De ez a nyár mindent megváltoztatott. Vége volt az évnek és így vége lett minden jónak. Talán lesz új jó, talán nem. Én remélem, minden a régi lesz.

Egyesek szerint alakíthatjuk a sorsunkat, de nem teljesen szabadon. Minden gondolatunknak, tettünknek következménye van - karma. És ezzel kapcsolatban valamire rádöbbentem. Sok sok alkalommal kétkedtem érzésekben; egyszerűen nem fogadtam el, hogy ilyen létezhet. Aztán történt valami, és megfizetem a kételkedésem árát. Keményen.

Nem könnyű, de megérdemlem.

"Perks of being a wallflower"

Lehet, hogy én is különc vagyok? No, nem teljesen a film értelmezése szerint, csupán csak ha a szót magát nézzük. 

Nem tudok úgy gondolkozni, mint mások, egyszerűen mindig másképp látom a dolgokat. Jó, mondhatjátok, hogy ezt lehet egyéni véleménynek is nevezni, én mégis úgy érzem, hogy soha sem tartozom sehová igazán. Egész életemben változnom kellett az adott elvárások szerint; eddig még egy hely sem volt, ahol igazán önmagam lehettem. Talán majd most eljön az az idő, amikor nem kell szerepet játszanom, mert így is szeretni fognak. Remélem.

Summertime sadness

Immáron határozottan állítom - a könyvet olvasván -, hogy jelen esetben a szerepem Tiffany-éval megegyező. Kérem szépen az élet kedves, aranyos, jólelkű íróját, hogy hadd lehessek inkább Nikki, aki végül boldogan él a tökéletes kis családjával. Légyszi-légyszi!

Anyway, a nyári szünet valakinek lassan már vége, ha én meg pozitív akarok lenni, akkor, nekem még a szeptember is félig az - és én pozitív akarok lenni, szóval így van és nem vitázok.

Az érzelmi állapotom, mint egy hullámvasút. Azt hittem, a mélabúba fogok belepusztulni a nyáron, de ehelyett - csak hogy ne unatkozzak -, kalandok elé állított az élet. Fura dolog ez, mikor a totális tanácstalanság helyett tudod a várható kimeneteleket és a választható utakat, de egyiket sem találod elég biztonságosnak, elég jónak. Félsz bármelyikre is rálépni, de tudod, hogy nem ácsoroghatsz a kereszteződésnél az örökkévalóságig, valamerre el kell indulnod.

A lényeg, hogy most épp egy ilyen elágazásnál vagyok, és bennem van, hogy a "járt utat a járatlanért..", de tudom, hogy a járt út se vezet igazából sehova. A másik meg lehet, hogy végül így is úgy is visszavezet a másik útra, akkor meg minek kockáztatni? Oké, van rá esély, hogy teljesen új helyekre jutsz el és élményekkel gazdagodsz - amikre nem volt még lehetőséged az életben -; én mégis félek. Lehet, hogy szeretek szenvedni? Szeretem, ha nehézségek vannak előttem? Mondjuk az igaz, hogy olyankor legalább nem halok bele az unalomba... :'D

Változtatni kell a dolgokon. Akármennyire is szeretném, ha minden a régi lenne, de mivel itt nem fogok előrehaladni - megrekedtem egy olyan szinten, ami sok jóval, de nagyjából ugyanannyi rossz érzéssel jár -, nem folytathatom így tovább. Most már csak elég erő kell, hogy elkezdjem ezt az új szemléletmódot és hozzáállást elsajátítani. Kívánjatok sok szerencsét!

But why?