Cipő

Lányok! Mindig, de mindig a közlekedési módhoz válasszatok cipőt! Ne érdekeljen, hogy "ó, ma szoknyában szeretnék flangálni a városban" kedvetek van, ha egyszer tudjátok, hogy sokat vagy gyorsan, netalántán sokat és gyorsan kell gyalogolnotok. Mert a nagy kapkodásban, hogy a pár kilométeres távot fele annyi idő alatt megtegyétek, előfordulhatnak kisebb-nagyobb balesetek. A topánkátok illetve a tulajdon lábikótok bánhatja tehát merész vagy csak egyszerűen divatbolond elhatározásotokat. És higgyetek nekem, mindkettő fájdalmas. Tartósan is.

A neptun és az elsőéves

A diák idegesen várja a tárgyfelvételt; társaival együtt a neki legmegfelelőbb órarendet igyekszik összeállítani. Éjszakázik, virraszt, csak hogy időben tudjon a megfelelő helyre kattintani. A kijelölt időpont előtt fél órával kapja az e-mailt, hogy „hoppá, mivel a szerverek túl vannak terhelve, elhalasztjuk a tárgyfelvételt egy nappal – várjatok még picit, köcsögök”. Hajat tép, asztalt borogat, majd beletörődve a tehetetlenségbe, lefekszik aludni. Délután felkel, elmegy egy gyógy-italra, majd este hazamegy és alszik – rákészül a koránkelésre, mert az ébrenlétet már nem vállalja be még egyszer. Hajnalban felébred, aztán frissítgeti a neptun barátságos oldalát, hogy ne dobja le és várja, mikor nyitják meg a gyakorlatokat és a laborokat. Kilenckor mosolyogva felveszi a legkedvezőbb tárgyakat és elégedetten realizálja, hogy minden fantasztikus.

II. verzió:

A diák átalussza az éjszakát és felkel a tárgyfelvétel előtt fél órával. Észreveszi az e-mailt, hogy elhalasztották egy nappal az eseményt és boldogan fekszik vissza aludni. Délután kimászik az ágyból és nekivág a városnak. Éjszaka hazaér, és lefekszik ismét aludni. Hajnalban felébred, aztán úgy dönt, „áh, még ráérek, majd később felkelek”. Neptun megnyitása előtt fél órával felkel, megpróbál bejelentkezni – természetesen csak ötödik próbálkozásra sikerül. Mire feljön az órarend, már minden gyakorlati csoport és labor betelt, szóval depressziós állapotba kerülve feladja az egészet. Eldönti, hogy erre inni kell!

Ilyen az egyetemista élet…

Fióka

Holnap elhagyom a fészket. Még egy kis segítség és egy jó időre szárnyalni fogok - vagy zuhanni. Egyszerűbben: holnap átköltözök Debrecenbe, a kollégiumba és lassacskán elkezdődik egyetemista pályafutásom. Hm, sok sikert nekem...?

Hush, hush and so on

Vörös pöttyös? Szeretem!

A Twilight sorozat után kicsit kételkedtem a vörös pöttyös könyvekben - nem rossz könyvek Stephenie alkotásai, nem kell félreérteni, pusztán arra gondoltam, hogy valószínűleg egy a séma az összes ilyen kiadású könyvnél. És valóban, sok a hasonlóság köztük, azonban mégis van mindnek valami varázsa.

/Spoilerek fordulhatnak elő./

A húgom az utóbbi időben nagyon rákapott az ilyen könyvekre, s mivel jómagam is túl sok szabadidővel rendelkezem, hozzáláttam ezeknek a könyveknek a megismeréséhez. Kezdetnek nem is vörös pöttyös könyvet olvastam; az Angyalcsillag címmel rendelkezővel kezdtem. Az elején sokat kacagtam a kliséken meg a hasonlóságokon, amiket felfedeztem az Alkonyattal kapcsolatban, de aztán rájöttem, hogy nem erről az oldalról kell megközelíteni. Hagytam, hogy a szereplővé váljak gondolatban (nem mindig volt egyszerű, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy ennek a könyvnek is csak 16 éves a főszereplője, én meg ugye már 19 is elmúltam és elég sok mindenben már annyi idősen sem úgy gondolkoztam, mint a leányzó), hogy átérezzem a problémákat, az érzéseket és átéljem újra az első szerelmet (megjegyzem ez külön tetszett, mivel az elmúlt időszakban a "szerelem" számomra halott és csak egy kultusz jelképévé vált). Az Angyalcsillag leányzója és védelmezője illetve szerelme egyben, a 8 napig középiskolás bőrébe bújó fiú átértékeltette velem az ifjúsági szerelmi-fantasyról alkotott képemet és rájöttem, hogy igenis tetszik. Mint régen, most is elfelejthettem így a saját gondjaimat, kicsit én is nem mindennapi problémákkal rendelkeztem, és kicsit természetfeletti szerelembe eshettem. Ez a könyv magába foglalta az angyalokat és a szerelmet - két olyan dolgot, amiknek létezésében csak kételkedni tudok. Furcsa érzéseket keltettek bennem.

Ha az írói minőséget nézzük, valóban nem a legjobb; ezt kár lenne tagadni. Megannyi kritika szól erről az interneten. Igen, egy erősen kezdő író (akár jómagam) is hasonló hibákat követ el, és ez egy olyan műnél, amit szerkesztenek és kiadnak, valahogy elfogadhatatlan lesz. Én mégis úgy gondolom, hogy nem ezt kell figyelni. Nem szabad kritikusként olvasni, csak élje bele magát az ember, és akkor nem vesz észre, hogy a szereplők nincsenek kidolgozva; hogy logikai rések kiáltoznak; hogy ellentmondásokba ütközik az író saját magával. Vedd észre azt, hogy a lány ugyan őrült döntéseket hoz, de éppen ettől lesz igazi, hiteles tinilány. Melyikőnknek van annyi lélekjelenléte, hogy minden helyzetben tökéletes döntést hozzon? Nos? Valaki?

Másodikként az Evermore [Halhatatlanok - sorozat: Elvarázsol] című könyv került a kezeim közé. Kicsit kétkedve kezdtem hozzá a másik után - nagyon megtetszett ez az angyalos téma, nem akartam tőle elszakadni. Aztán egyre inkább megtetszett, hogy hű a fantasy vonalhoz, és jól tudja elrejteni az információkat. Azt hiszem, ezt jobban kidolgozottnak tudnám mondani, mint az előzőt. A lány hibás döntéseket hoz, ragaszkodik ahhoz, hogy önmaga hozza meg ezeket, és nem enged magához túl közel senkit. Vannak saját gondolatai, amiket képes titokban tartani - mint ahogy mindenki ezt teszi a való életben. Szerelembe esik - mily' meglepő -; a rossz fiúval - mekkora váratlan fordulat! No, de viccet félretéve, igazán magával ragadó a történet, és nagyon örültem a ténynek, hogy könyvsorozatról van szó, így még találkozhatom a szereplőkkel és kideríthetem, hogy mik is lesznek a döntések következményei.

Ezután a Csitt, csitt [Magával ragad] magyar címet viselő könyv következett. Itt és most szeretném leszögezni, hogy igen, tisztában vagyok vele, hogy ez is sok-sok hibával rendelkezik, mint többi társa, azonban nekem ez tetszett a legjobban mind közül. Foltot olyan kézzelfoghatónak éreztem végig, hogy olykor olykor meg kellett állnom, csak hogy tisztázzal magammal, hogy "Ez csak egy könyv!". Nem tudtam letenni, egymás után tűntek el az oldalak, izgatottan vártam, hogy kiderüljön, mi is van a háttérben. Nem untatott a közjáték, szerintem remekül ki lett dolgozva. Együtt izgultam a szereplőkkel, kicsit én is Nora voltam. Amint befejeztem, azonnal kerestem a következő részt, nem tudtam várni a könyvtár kinyitására. Második könyv lett tehát a Crescendo, amit e-book-ként olvastam el (az első a Harry Potter és a halál ereklyéi volt, még nyolcadikos koromban, mikor begipszelt lábbal itthon töltöttem 2 hetet... hát nem tartott ki végig már akkor sem).

A Crescendo kicsit döcögősen indult, ahhoz képest, hogy második része a sorozatnak. Kicsit többet vártam indításnak, de nem adtam fel, olvastam tovább. És amint a kezdeti nehézségeken túljutottunk fantasztikus volt! Nora továbbra is hűséges a tinilány szerephez; önfejű, makacs, féltékeny, hisztis, és csak azért kerül folyton bajba, hogy bebizonyítsa, hogy egyedül is túl tudja élni - ez természetesen sosem jön neki össze, és ettől csak még dacosabb lesz. A többi szereplő egyre észszerűbben viselkedik, míg Nora egyre megszállottabban. Mindezek ellenére sokszor jogos az őrült viselkedése és gondolkodásmódja a szituációk miatt. Főleg, ha belegondolunk, hogy ha mindig helyes döntéseket hozna, hol is lenne az izgalom? És meglenne-e a műnek az az érzete, hogy veled is megtörténhet bármikor. Ahogy a történetet követi az olvasó, előtte is ugyan úgy rejtve maradnak a részletek, mint Nora előtt. Vannak pontok, ahol ugyan elsorolja, hogy mit nem ért, és ordít egy lehetséges megoldás, ő mégsem veszi észre, azonban valószínűleg azért tűnt csak így, mert valamiről megfeledkezett az olvasó, amiről Nora ugyebár nem tud, ezzel kizárva annak a megoldásnak a lehetőségét. Mikor meg néha azt érezzük, hogy fellélegezhetünk és megnyugodhatunk, megint beüt valami váratlan. A végére olyasmik történnek, amikre végképp nem számítottunk, a szerepek felcserélődnek és értetlenül állunk és kérdezzük magunktól, mi is zajlik itt pontosan? Türelmetlenül várom a harmadik rész őszi megjelenését! Akármi is lesz, erre valahogy az egyetem mellett is időt fogok szakítani - ez kétségtelen.

Végezetül az Evernight [Belereszketsz] című könyvbe kezdtem bele, s lassacskán haladok is. Az egyedüli visszatartó erő eddig az volt, hogy a Crescendo-val párhuzamosan olvastam és valahogy az angyalok nálam győzedelmeskedtek a beígért vámpírokkal szemben. A történetről annyit, hogy az iskola kicsit Roxfort - csak itt több a titok egyelőre; a szereplők furák, még nem igazán értem őket. Kezd egyre érdekesebb lenni, kíváncsi vagyok, hogyan alakítják tovább a karaktereket, meg hogyan fog a vámpír-szál kibontakozni. A húgom azt ígérte, meg fogok lepődni. Ezek után már nem vagyok benne olyan nagyon biztos.

Tervbe van tehát véve a következő pár könyv - értelemszerűen a folytatások: Lemniscate (Angyalcsillag 2); Blue Moon és a többi kötet (Halhatatlanok sorozat); Silence (Hush, hush sorozat); illetve az Örökéj sorozat kötetei, kezdve az Stargazer-el. Továbbá: Fallen – Kitaszítva, Lauren Kate tollából; Pokoli szerkezetek trilógia 1. – Az angyal, Cassandra Clare-től; illetve Stephenie-től a A burok című új és hirtelen híressé vált könyvét (és a készülő filmet is szeretném már látni!). No meg sok sok másik vörös pöttyös könyv vár még rám - meg van minden unatkozásomra a gyógyír.

Az álom (- kezdetek)

Elég volt ebből a napból. Bár a végén már nem is volt annyira szörnyű…

Egy hosszú, ablaktalan folyosón álltam. A szoba végén egy nagy szekrény volt. Egyáltalán nem volt barátságos hangulatú ez a hely. Ha tehettem volna, sarkon fordulok és elfutok. De nem tudtam hova, ugyanis mögöttem egy óriási nagy fa ajtó volt, rajta egy lakattal. Elindultam a szekrény felé. nagyjából egy méterre lehettem tőle, amikor egy ismerős hang gonoszan nevetni kezdett, a szekrényben. Hátrálni kezdtem. Egyre gyorsabban próbáltam szaladni úgy, hogy a szememet nem veszem le a szekrényről. A levegőt egyre nehezebben vettem, de nem tudtam eldönteni, hogy a futás vagy a félelem miatt, ami ebben a pillanatban ragadott el, amikor felismertem a bútordarabot. Az én szekrényem volt az. Nekiütköztem a hátammal az ajtónak. Lekuporodtam és magamhoz öleltem a térdeimet. Elkezdtem magamban dúdolni, hátha ezzel elterelem a figyelmemet. Aztán egy furcsa láncot találtam a nyakamban. Egy kulcs volt rajta. Nem értettem hogyan került oda. Rögtön felálltam és a kulcsot a lakatba tettem. Elfordítottam.

- Én a helyedben nem tenném.

Azonnal a hang irányába fordultam. A szekrényem ajtaja egy résnyire nyitva volt, de a folyosón egyedül én voltam. Nem mertem megkérdezni, hogy ”mégis miért?”, inkább megpróbáltam leszedni a lakatot.

- Gratulálok. De én akkor sem mennék tovább a helyedben. – egy kacajt hallatott.

Ez a hang szörnyen ismerős volt, és rossz érzés fogott el. Nem akartam még egyszer hallani, így hát gyorsan lenyomtam a kilincset és meglöktem a nehéz ajtót. Lassan kezdett el kinyílni.

- Hát jó. Menj csak. Úgyis visszajössz még.

Hátrafordultam és a szekrényre néztem. Az ajtaja már majdnem teljesen nyitva volt. A sötétségben két szem pár mosolygott rám, gonoszul-várakozón.

Gondolkodás nélkül léptem be az ajtón, a vaksötétbe. Ismét egy szobában voltam. Bár nem láttam semmit, így csak tippelni tudtam. Előreléptem kettőt, és akkor meghallottam.

- Ne félj, Jas!

Rögtön megismertem a hangját. Ez Cliff volt. A hangja valahogy alólam szólt. Mintha egy veremből beszélt volna. Leguggoltam és elkezdtem négykézláb lassan előre haladni. Alig indultam el, a kezemmel megtaláltam a talaj végét. Elég nagy lyuknak tűnt.

- Ne félj, Jas!

Felálltam és teljes nyugodtsággal belesétáltam a lyukba…

A földön ébredtem. Kapkodtam a levegőt.

Rövid kitérő voltam csupán...

A vonaton ültem. Még mindig féltem, hogy rossz szerelvényre szálltam fel, de nem zavart. Az évek során ehhez a fajta izgalomhoz már egészen hozzászoktam, pedig nem kellett volna, Tudtam, hogy mindennél fontosabb, hogy eljussak abba a bizonyos másik városba, így hát nem volt más választásom, minthogy vonattal átdöcögök. Fontos volt ez az út. Meg kellett tennem, érte. Ő annyiszor megtette ugyan ezt értem, most végre viszonozhattam. A hangszóró ismét megszólalt, és a jól ismert hang megismételte az információkat. Csak reménykedtem benne, hogy jó helyen vagyok. A velem szemben ülő öreg néni barátságosan mosolygott rám, aztán kinézett az ablakon. Én is kinéztem. Pár héttel ezelőtt még csak ott álltam lent, és néztem, ahogy elmegy. Most majd ő nézi, én pedig mosolyogva integetek majd neki.

Ez a kép egészen megnyugtatott. Nem ronthatom el annyira, hogy rossz vonatra szállok fel. Ennyire bamba még én sem lehetek. A vonat egyszercsak lassan elindult. Egyre jobban gyorsult, és a házak egyre jobban ritkultak. A fák zölden világítottak a júliusi napfényben. Reggel 10 óra sem volt még, de a fények déli napsütés erősségére emlékeztettek, és a hőmérséklet is nagyon magas volt. Az ablak félig le volt húzva, a szél az egész arcomat hűtötte. Kellemes volt, ahogy a hajamat egészen összeborzolta. Becsuktam a szemem, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon hányszor fogom még ezt az utat megtenni. Reméltem, hogy minnél többször.
Ismét a tájat kezdtem szemlélni. A vonat csak döcögött, s a fák szűnni nem akaróan töltötték be a tájat, az út mind két oldalán. Elsuhantunk melllettük, mintha nem számítana, hogy ott vannak. Pedig épp ez teszi különlegessé ezt az utat. A természet átveszi a hangulatodat. Láttam, ahogy a fák velem együtt örülnek. Kisebb településeken megálltunk ugyan, de az út mégis oly rövidnek tűnt. Mindig hosszabbnak képzeltem el. Jól esett, akármennyire is féltem az eljövő dolgoktól, izgalommal töltött el a tény, hogy nemsokára ismét vele lehetek. Igaz, ennek meg kellett volna nyújtania az utat - a fejemben - de nálam ez másképpen működött.

Decisions, decisions

Vannak olyan dolgok, amit az ember már nem tud kibeszélni magából. Mégpedig azért nem, mert akkor a hallgató reagál az elmondottakra, megpróbál meggyőzni arról, hogy őrültségek miatt emészted magad, bizonygatja, hogy minden rendben lesz, adja a különböző tanácsokat, hogyan oldd meg a problémát. De mi van, ha nem is akarod megoldani? Mi van, ha valamilyen szinten Te magad gerjesztetted a problémát? Változtatnál a dolgokon, de tudod, már túl késő az egész. Rájössz, hogy valójában Te akartad, hogy így legyen. És tudod, hogy azért törekedtél erre, mert akkor még józanul gondolkoztál. Akkor még tisztában voltál vele, hogy ez így a helyes. Nem a kényelmes, a kellemes, hanem pusztán az, amit tenned kell. És most fáj, mert rossz érzéssel tölt el, hogy hiányzik a régi állapot. Az érzés, amitől akkor féltél.