Az álom (- kezdetek)

Elég volt ebből a napból. Bár a végén már nem is volt annyira szörnyű…

Egy hosszú, ablaktalan folyosón álltam. A szoba végén egy nagy szekrény volt. Egyáltalán nem volt barátságos hangulatú ez a hely. Ha tehettem volna, sarkon fordulok és elfutok. De nem tudtam hova, ugyanis mögöttem egy óriási nagy fa ajtó volt, rajta egy lakattal. Elindultam a szekrény felé. nagyjából egy méterre lehettem tőle, amikor egy ismerős hang gonoszan nevetni kezdett, a szekrényben. Hátrálni kezdtem. Egyre gyorsabban próbáltam szaladni úgy, hogy a szememet nem veszem le a szekrényről. A levegőt egyre nehezebben vettem, de nem tudtam eldönteni, hogy a futás vagy a félelem miatt, ami ebben a pillanatban ragadott el, amikor felismertem a bútordarabot. Az én szekrényem volt az. Nekiütköztem a hátammal az ajtónak. Lekuporodtam és magamhoz öleltem a térdeimet. Elkezdtem magamban dúdolni, hátha ezzel elterelem a figyelmemet. Aztán egy furcsa láncot találtam a nyakamban. Egy kulcs volt rajta. Nem értettem hogyan került oda. Rögtön felálltam és a kulcsot a lakatba tettem. Elfordítottam.

- Én a helyedben nem tenném.

Azonnal a hang irányába fordultam. A szekrényem ajtaja egy résnyire nyitva volt, de a folyosón egyedül én voltam. Nem mertem megkérdezni, hogy ”mégis miért?”, inkább megpróbáltam leszedni a lakatot.

- Gratulálok. De én akkor sem mennék tovább a helyedben. – egy kacajt hallatott.

Ez a hang szörnyen ismerős volt, és rossz érzés fogott el. Nem akartam még egyszer hallani, így hát gyorsan lenyomtam a kilincset és meglöktem a nehéz ajtót. Lassan kezdett el kinyílni.

- Hát jó. Menj csak. Úgyis visszajössz még.

Hátrafordultam és a szekrényre néztem. Az ajtaja már majdnem teljesen nyitva volt. A sötétségben két szem pár mosolygott rám, gonoszul-várakozón.

Gondolkodás nélkül léptem be az ajtón, a vaksötétbe. Ismét egy szobában voltam. Bár nem láttam semmit, így csak tippelni tudtam. Előreléptem kettőt, és akkor meghallottam.

- Ne félj, Jas!

Rögtön megismertem a hangját. Ez Cliff volt. A hangja valahogy alólam szólt. Mintha egy veremből beszélt volna. Leguggoltam és elkezdtem négykézláb lassan előre haladni. Alig indultam el, a kezemmel megtaláltam a talaj végét. Elég nagy lyuknak tűnt.

- Ne félj, Jas!

Felálltam és teljes nyugodtsággal belesétáltam a lyukba…

A földön ébredtem. Kapkodtam a levegőt.

Rövid kitérő voltam csupán...

A vonaton ültem. Még mindig féltem, hogy rossz szerelvényre szálltam fel, de nem zavart. Az évek során ehhez a fajta izgalomhoz már egészen hozzászoktam, pedig nem kellett volna, Tudtam, hogy mindennél fontosabb, hogy eljussak abba a bizonyos másik városba, így hát nem volt más választásom, minthogy vonattal átdöcögök. Fontos volt ez az út. Meg kellett tennem, érte. Ő annyiszor megtette ugyan ezt értem, most végre viszonozhattam. A hangszóró ismét megszólalt, és a jól ismert hang megismételte az információkat. Csak reménykedtem benne, hogy jó helyen vagyok. A velem szemben ülő öreg néni barátságosan mosolygott rám, aztán kinézett az ablakon. Én is kinéztem. Pár héttel ezelőtt még csak ott álltam lent, és néztem, ahogy elmegy. Most majd ő nézi, én pedig mosolyogva integetek majd neki.

Ez a kép egészen megnyugtatott. Nem ronthatom el annyira, hogy rossz vonatra szállok fel. Ennyire bamba még én sem lehetek. A vonat egyszercsak lassan elindult. Egyre jobban gyorsult, és a házak egyre jobban ritkultak. A fák zölden világítottak a júliusi napfényben. Reggel 10 óra sem volt még, de a fények déli napsütés erősségére emlékeztettek, és a hőmérséklet is nagyon magas volt. Az ablak félig le volt húzva, a szél az egész arcomat hűtötte. Kellemes volt, ahogy a hajamat egészen összeborzolta. Becsuktam a szemem, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon hányszor fogom még ezt az utat megtenni. Reméltem, hogy minnél többször.
Ismét a tájat kezdtem szemlélni. A vonat csak döcögött, s a fák szűnni nem akaróan töltötték be a tájat, az út mind két oldalán. Elsuhantunk melllettük, mintha nem számítana, hogy ott vannak. Pedig épp ez teszi különlegessé ezt az utat. A természet átveszi a hangulatodat. Láttam, ahogy a fák velem együtt örülnek. Kisebb településeken megálltunk ugyan, de az út mégis oly rövidnek tűnt. Mindig hosszabbnak képzeltem el. Jól esett, akármennyire is féltem az eljövő dolgoktól, izgalommal töltött el a tény, hogy nemsokára ismét vele lehetek. Igaz, ennek meg kellett volna nyújtania az utat - a fejemben - de nálam ez másképpen működött.

Decisions, decisions

Vannak olyan dolgok, amit az ember már nem tud kibeszélni magából. Mégpedig azért nem, mert akkor a hallgató reagál az elmondottakra, megpróbál meggyőzni arról, hogy őrültségek miatt emészted magad, bizonygatja, hogy minden rendben lesz, adja a különböző tanácsokat, hogyan oldd meg a problémát. De mi van, ha nem is akarod megoldani? Mi van, ha valamilyen szinten Te magad gerjesztetted a problémát? Változtatnál a dolgokon, de tudod, már túl késő az egész. Rájössz, hogy valójában Te akartad, hogy így legyen. És tudod, hogy azért törekedtél erre, mert akkor még józanul gondolkoztál. Akkor még tisztában voltál vele, hogy ez így a helyes. Nem a kényelmes, a kellemes, hanem pusztán az, amit tenned kell. És most fáj, mert rossz érzéssel tölt el, hogy hiányzik a régi állapot. Az érzés, amitől akkor féltél.

A park * novella *

Nehezen nyílt a nagy, öreg iskolaajtó, de végül felülkerekedtem rajta és kiléptem az épületből. A hideg az arcomba csapott, összébb húztam a kabátomat, kezeimet a zsebembe süllyesztettem. A téli nap sugarai melegség nélkül töltöttek el mindent halvány fénnyel. Az utcán nem sok ember mászkált, a legtöbben ilyenkor még a munkában vagy az iskolában vannak. Vagy ott, azon a helyen, ahová most önkéntelenül én is tartok. Rengeteget gondolkodtam már ezen, és sosem jutottam dűlőre. Mik az érvek mellette? És mik ellene? Új emberek, arcok, kapcsolatok. Sok ismeretlen. Talán olyan is, aki bántani tud, aki visszaél a helyzettel. Lassítottam lépteimen és ismét töprengeni kezdtem. Megéri ez? Annak a sok embernek, akik minden szabad percüket ott töltik. Valószínűleg. Vagy az emberiség lelke már annyira deformálódott, hogy ha rossz is, akkor is önként megteszi, átéli ezt? Ha most odamegyek, én is ilyenné válok. Így vagy úgy, de megváltoznak a dolgok. Ha most belépek oda, talán lesz ott valaki, aki elmondja nekem, hogy mi folyik itt, hogy miért történik ez. Lesz ott valaki, aki úgy került oda, ahogy most én fogok. Gyorsítottam a tempót, és most már céltudatosan
haladtam a hely felé, amely a változást hozza majd.

Egy átlagos parknak tűnt messziről, attól a ténytől eltekintve, hogy az itt tartózkodó emberek száma jóval felülmúlta bármelyik eddigi parkot, vagy egyéb közösségi gyülekező helyet. Egy nagy, díszes kovácsoltvas kapu volt a bejárata, s a nyáron hívogatóan zöldellő fák most csupaszon szegélyezték. Hónak nyoma sem volt, a földön, azaz párnákon és székeken ültek odabent az emberek. Már elég közel értem, hogy láthassam, a tömeg létszáma még most is stagnál. Pedig az évek alatt csökkenhetett volna.

A bejárat már csak pár lépésre volt, megtorpantam. A kétségbeesés érzése szorította össze a mellkasomat. Mi van, ha mégsem kellene változnia a dolgoknak? Ha én más maradnék. Mennyit veszítenék? Ha belépek oda, talán mindent elvesztek, ami én vagyok. Szédülni kezdtem, de erőt vettem magamon. Remegő kézzel értem a hideg vaskapuhoz, még kesztyűn keresztül is éreztem a jeges érintés elriasztó sejtését. Nem nyikorgott, mint ahogy vártam, viszont meglepően tapasztaltam, hogy a park területén a hőmérséklet sokkal magasabb, már-már kellemetlen a kintihez képest. Aztán felfedeztem, miért. Ami kintről nem látszik, az az, hogy az egész park egy – talán üveg – búra alatt van. Számomra rejtélyes módon, idebent a fák is zölden ölelték körbe az ösvényt, ami a park szívéhez vezetett. Odakintről ez sem látszik. Nem értettem, hogy lehet ez, s csak álltam ott, elveszve. Az emberek észre sem vettek, szemüket csukva tartották. Ültek az egyszemélyes székeken, vagy épp a fűben. Soha senki sem mesélt még arról, hogy hogyan működik a park. Csak azt mondják el, amit tapasztalnak. Érdekes, hogy a nyár a télben különleges tényét még soha sem említette nekem senki.

- Üdvözöllek a Parkban! Bizonyára új vagy itt. – a semmiből tűnt elő a nő, széles mosollyal az arcán. Egyenruhát viselt, ami a zöld különböző árnyalatait hordozta magán. Egy valami tűnt fel – a szemében a mosolya miatt várt csillogás nem látszott. Az arca minden négyzetmillimétere a boldogságot sugározta, a szemei azonban ijesztőnek hatottak a maguk opálos mattságukkal. Elfordítottam a tekintetem, nem akartam gondolkozni rajta, miért lehet ez így. Helyette inkább válaszoltam:
- Köszönöm. Valóban, új vagyok itt. Tudna… segíteni nekem? Elmondaná, mi ez az egész? – bugyutának éreztem a kérdést, de reméltem, hogy most választ kaphatok mindenre.
- Csak kövess, kérlek. Megtapasztalhatod mindazt, amit elmondanék. Azután pedig nem lesz több kérdésed. – a mosoly kissé elhalványult, de nem tűnt el. Gondolom, benne van a munkaköri leírásunkban. Vajon önként van itt? Vagy szükségből? Azt, hogy élvezné, egyáltalán nem találtam valószínűnek. Szólásra nyitottam a számat, tiltakozni akartam. De ő elindult, így már nem láttam értelmét. Beléptem a parkba, már megtettem azt a lépést, amin olyan sokat vacilláltam eddig. Innentől kezdve teszem azt, amit kell. Ami szerintük szükséges. Tudni akarom, mi folyik itt. Követtem őt.
Egy kis épületbe vezetett, amin nem voltak ablakok. Fehérre volt festve kívülről- belülről. Minden fehér volt. Egy asztalhoz ültetett és egy papírt és egy tollat tett elém illetve egy kulcsot csúsztatott melléjük. Egy kérdőív volt, számomra értelmetlen és lényegtelen kérdésekkel. Aztán megfordítottam, ahol már olyasmire voltak kíváncsiak, amivel engem is kíváncsivá tettek. Vajon miért számíthat ez? „Milyen világot képzel el magának?” – állt előttem a papíron, feketén fehéren. Volt pár választási lehetőség, mint „világos”, „vidám” vagy például „komor”, „őrült”. Megráztam a fejem. Nem értettem, hogyan lehetne egy elképzelt világot beskatulyázni.

Miután kitöltöttem a lapot, beljebb vezetett a kis szobában, ahol aztán egy lefelé futó lépcsőhöz értünk. Lesétáltunk, ott pedig egy lift várt ránk, egy férfival, aki ugyan olyan ruhát viselt – és a szemei is ugyan olyan csillogás nélküliek voltak. Rajtuk kívül mióta beléptem a Parkba, embert még nem láttam, csak akik csukott szemmel ültek – viszont ők mind civilek voltak. Mentünk lefelé pár emeletet, de nem mertem megszólalni. Szerettem volna tudni, hova tartunk, de mivel nem mutattak hajlandóságot túlságosan a beszélgetésre, ezért csak hallgattam. Mikor leérkeztünk egy hosszú folyosó volt előttem, tele szekrényekkel.
- Kérlek, add ide a kulcsot, amit odafent kaptál! – a kezébe tettem. A bilétán egy szám volt, azt olvasta el, majd elindult, közben magyarázni kezdett. – Mivel rengeteg felhasználója van a Parknak, a személyes tárgyak elhelyezése fontossá vált. Erre alakítottuk ki ezt a szerkezetet. Legelőször minden látogatót lehozunk ide, hogy meggyőződjön róla, hogy itt mindene biztonságban van. A következő alkalommal már nem kell lefáradnod, csak az ajtó melletti szekrényajtóba kell behelyezned a holmidat, aztán pedig a kulcstartóba épített chippel megadni az azonosító számodat. Akkor a gép leszállítja a személyes tárgyakat a saját szekrényedbe, amit most meg is tekinthetsz. - Azzal kinyitotta a kulccsal a kis, fehér, műanyag szekrényt. Nem volt túl nagy, de éppen elegendő egy nagyobb méretű táska illetve egy kabát elhelyezésére. Levettem én is magamról, a hőmérséklet bőven olyan tartományban volt, ahol szükségtelennek tűnt talán még a pulóver is.

Visszavittek a felszínre, s elindultunk az egyik füves rész felé, ahol még voltak szabad ülőhelyek. Még mindig nem mondott semmit, csak ment előttem némán. Egy érzés fogott el, hogy nem szabad itt lennem. A mobilom a zsebemben volt, de nem keresett még senki – pedig már jó ideje jelentkeznem kellett volna. A nő hirtelen megállt és felém fordult.
- Tudod, hogy működik ez az egész? - megráztam a fejem. Felemelte a kezét, egy kis üvegcse volt benne, zöld színű folyadékkal a belsejében. – Ezt kell meginnod, ami után az elméd képes lesz rákapcsolódni a Park hálózatára. Az adatokat már betápláltuk a rendszerbe, amit a lapon megadtál, így nem lesz nehéz kialakítanod az általad kívánt világot. Vannak makrók, amik a segítségedre lehetnek. Hogy kiket engedsz be, csak rajtad áll. Először a Térre kerülsz, ahová minden érkező. Van, akik ott maradnak, van, akik továbbmennek a saját megalkotott világrészletükbe. Én azt javaslom, mivel most fogsz ott járni először, hogy kezdetben ne menj onnan el, csak rövid időre – de csak ha már úgy érzed, képes az elméd fenntartani azt a világképet. Inkább ismerj meg egy két embert és kérj segítséget. Sajnos én nem segíthetek, nekem itt kell maradnom, de ha végképp nem találnál senkit, keresd a zöld egyenruhásokat. Vannak bent páran. Ők mindenképpen segítenek, ha elakadnál. – bátorítóan mosolygott továbbra is, bár a szemei még mindig aggasztóak voltak. Sosem láttam ezelőtt ilyet.
Leültem a fűbe, ő pedig a kezembe adta az üvegcsét.

A félelem újból átfutott rajtam, de gyorsan elhessegettem. Döntöttem, és ehhez a döntéshez kell tartanom magam. Biztosan jó lesz. Elveszítem majd önmagam – ebben biztos voltam. De bíztam benne, hogy ismét megtalálom majd az énemet, odabent is, és ha visszajöttem, akkor is. Én nem leszek olyan. Mert nem akarom, és ezt a hitemet fogom megtartani mindvégig.
– Csak igyam meg? – kérdeztem kis vonakodással a hangomban. Az újtól való riadtság csak nem akart eltűnni belőlem. A nő csak bólintott. – És ezt mindig meg kell inni?
- A következő alkalommal már egyedül fogod a helyed megtalálni. És nem, csak egyszer szükséges meginnod.

Nem tétováztam tovább. Becsuktam a szemem, és megittam. Nem volt íze, olyan volt, mintha csak levegőt vettem volna, emellett nem éreztem semmit – mintha nem történt volna egyéb egy valódi lélegzetvételnél. Tovább vezetett, most már közvetlenül egy székhez. Leültem és vártam a további instrukciókat.
- Csukd be a szemed. – suttogta halkan. – És gondolj egy fára.
- Egy fára? – értetlenkedtem, csukott szemmel. – Miért pont egy fára?
- Ez a jelszó… - szavait már alig hallottam. Az enyéim visszhangoztak a fejemben. Minden zölddé vált, megijedtem ettől az éles váltástól. Kinyitottam a szemeimet – és az elmémet is.

Egy téren voltam – egy normális, napsütéses, városi téren. Szökőkúttal, padokkal, fákkal, madarakkal, emberekkel. Autók nem voltak, csak gyalogosok. Nevettek, beszélgettek egymással. A házak vidáman díszelegtek tarka, pasztellszíneikkel. Barátságos volt a légkör. Magamra néztem – a kedvenc ruhám volt rajtam, bár előtte nem ezt viseltem. Sétálni kezdtem – kerestem valakit, bárkit, aki elmagyarázza, most mihez kezdjek. Szétnéztem, hátha találok valami velem egykorú lányt, fiút - mindegy. Amikor megpillantottam azt a fiút, aki úgy tűnt keres valakit vagy valamit, nem tétováztam, elindultam felé.
- Szia, ne haragudj, de tudnál nekem segíteni? - fogalmam sincs miért pont őt választottam, de azt hiszem, az, hogy valamit ő sem tudott, szimpatikussá tette.
- Helló, persze, nagyon szívesen. – mosolygott, de az ő szemei tényleg csillogtak. –Mit nem találsz?
- Igazából most vagyok itt először, semmit sem értek.
- Ha szeretnéd, elmagyarázhatom neked. Én úgyis épp csak lézengek itt, nincs semmi dolgom.
- Megköszönném. – közben folyamatosan nézelődtem. Nem értettem, mi a jó ebben. Mert az idő valóban kellemes, de ha valaki olyankor jön, amikor a valóságban is ugyan ilyen, akkor mi értelme van idejönni, ahelyett, hogy a valóságban legyen a barátaival, családjával? Gondolatmenetemet szavai törték meg:
- Gyere utánam! – elindultunk, körbe, a szökőkút körül. – Szóval, ez itt a közösségi helyszín. Itt találkozhatsz az emberekkel, akik csatlakoznak. Több Park van, de ezt gondolom te is tudod. Ezek is mind csatlakoznak egymáshoz. – kis mértékben gesztikulált hozzá, s bátorító, őszinte mosolya sem tűnt el egy pillanatra sem az arcáról. – Akiket itt megismerhetsz, elviheted a saját világrészletedbe - mi csak otthonnak nevezzük - és függetlenítheted az eseményeket a Park többi felhasználójától. A Téren történtekért mind felelősek vagyunk, amikor itt tartózkodunk. Ha viszont az otthonodban vagy, ott csakis Te alakíthatsz mindent. Ha valaki egy másik felhasználó otthonában van, az nem jelenti azt, hogy bármi beleszólása lenne a dolgokba. A szabad akarat természetesen megmarad valamilyen szinten – bár erősen befolyásolt hatás alatt és korlátozva. Ezért kell óvatosan dönteni, hogy kit látogatsz meg. Amikor valakinek az otthonában vagy, nem vehet rá mindenre – de közel van hozzá. Alakíthatja úgy a környezetet, a helyzeteket, hogy eléggé kiszolgáltatott helyzetbe kerülj, vagy megoldja úriember illetve úrinő módjára: olyan feltételeket teremt, hogy Te olyan döntést hozz, amilyet ő szeretne. – A mondandója alatt végig a tekintetemet kereste, és én egyre kevésbé tudtam másra nézni, mint bele az ő két csillogó – de ugyanakkor vészjósló szemébe. Bólintottam egyet, jelezvén, hogy megértettem, amit mondott. Ő is bólintott. Láttam rajta, hogy kérdezni szeretne, így hát segítettem neki:
- Valamire kíváncsi vagy, igaz? – egy mosolyt csatoltam hozzá, hátha így tényleg azt kérdezi, ami a fejében van.
- Valóban. Én úgy látom, mintha Te kicsit viszolyognál ettől az egésztől. Nincs meg a lelkesedés, ami a többi újonnan érkezőben volt eddig… Miért? – szemöldökét felvonta, mintha egy sorsfordító válaszra várna.
- Azt hiszem, Te egy jó megfigyelő lehetsz. Igazából a kíváncsiságom hozott ide, megfelelőnek éreztem az életemet e nélkül is. Még mindig nem értem, mi ez a nagy felhajtás ekörül. Ha csak nem annyi, hogy a hatalomra vágyó embereknek ez egy remek lehetőség. De minden ember ilyen lenne? Te is és a hozzád hasonlók? Én is?
- Megleptél. Erre nem gondoltam. Ilyenről még sosem hallottam. Egyébként szerintem minden ember hatalomra vágyik, valamilyen szinten. Ha kicsit is, de Te is. – értetlen arckifejezésem lehetett, így hát folytatta - Gondolj csak bele! Változtatnál a világon, ha tehetnéd, nem? Visszafordítanád ezt az egészet. Vissza a múltba… - szemei immáron a távolba meredtek, nagyon elgondolkozott azon, amit felfedezett.
- Tényleg nem gondol erre senki más? A múltra… Amikor még nem létezett a Park…
- Nem. – hangja komorabbá vált. – A Park jó dolog. Mind örülünk neki. Veszélyes ugyan, de sok mindenre megtanít. Én legalábbis így fogom fel. – láttam rajta, hogy tétovázni kezd. – Megengeded, hogy… - ismét a tekintetemet fürkészte – haza vigyelek? Mármint, szeretném neked megmutatni, hogy milyen egy itteni otthon. És mivel Te nem hiszel a Park jóságában, én a helyedben nem kockáztatnám egy saját otthon létrehozását. Ahhoz túl gyenge az elméd és a Park közötti kapcsolat. – Nem háborodtam fel ezen, mivel igaza lehetett. Abban mindenképpen, hogy nem hiszek a jóságában. Ez nem jó. Amióta benne voltam, folyton olyan érzésem volt, hogy bármikor összedőlhet minden. Az egész elmémet fenyegetve éreztem. Eszembe jutott azonban egy dolog, ami miatt nem akartam rögtön igent mondani:
- Viszont Te magad mondtad, hogy ott kiszolgáltatott lennék Veled szemben. Honnan tudhatom, hogy bízhatok Benned? – Mindezen kétségeim mellett ugyanakkor hajtott a kíváncsiság – érdekelt, milyennek szeretné Ő a világot, az otthonát.
- A Te ellenállásodat túl nehéz lenne megtörni. Csak egy nagyon gyakorlott embernek menne, aki a valóságban is rendkívül szuggesztív. Egyébként is, elmeséltem Neked ezeket, nem akarok Neked rosszat. Azt szeretném bebizonyítani, hogy az akarat befolyásolása nélkül is lehet ez egy remek dolog. Egy csodálatos hely.
Nem akartam tovább tétovázni, ha ide jöttem, követem az utat, ami kirajzolódik előttem.
- Rendben. Kérlek, mutasd meg az otthonodat! – elmosolyodott, valószínűleg felfedezte a változást a tekintetemben.
- Csukd be a szemed. – hangja duruzsolóvá vált. Követtem az utasítást. Kicsit megrázkódtam, ugyanis váratlanul megfogta mindkét kezem, de nem nyitottam ki a szemeimet. – Most pedig csak próbálj meg rám koncentrálni. Nem nehéz, azért fogom a kezed, hogy segítsek.

Mély levegőt vettem, aztán megszorítottam a kezét. Ismét nem éreztem semmi különöset, attól az apró ténytől eltekintve, hogy feltámadt a szél. Nem mertem megmozdulni, a levegővételt is leszűkítettem a lehető legkisebb mértékűre. Megpróbálta elengedni a kezem, így lazítottam a szorításon. Közben ismét beszélni kezdett:
- Most már kinyithatod a szemed. Ne félj, biztonságban vagy. – ismét mosolygott, s némi bizakodást is felfedezni véltem a szemeiben. Ismét csillogtak. Aztán szétnéztem; a hegyekben voltunk – vagy az ő hegyeiben, talán nem is léteznek valójában. Kicsivel arrébb egy faház állt, virágokkal az ablakpárkányon, tornáccal, zsaluval az ablakon. Barátságos volt, hívogató. A ház mögött egy erdőféleség volt. Mindezekből arra következtettem, hogy szereti a természetet.
- Ez gyönyörű. – mosolyogtam rá. – Ugyanakkor még mindig nem látom értelmét. Ilyen helyet a valóságban is találsz. Biztos vagyok benne. – Bólintott. – Akkor miért?
- Ez a hely létezett. Itt éltem. Azonban történt egy két dolog a valóságban, ami itt sosem fog. A közös csupán annyi, hogy itt is és a valóságban is egyedül vagyok. Viszont ott már nem létezik ez a hely. Így itt vagyok, újra. Az emlékeimben élt, tehát itt is él. – Ezekkel a mondatokkal értelmet adott a Parknak, de nem győzött meg arról, hogy ez az egész rendszer így jól működik.
- Szóval, ide menekülsz?
- Valahogy úgy. De nem rossz, sőt. Úgy gondolom nagy lehetőségeket kapunk itt.
- Mint ahogy az életben is… Csak ott élhetsz úgy, mint egy ember! Az ember képzelőereje nem erre való. Nem arra, hogy benne éljen az elképzelt világban, mivel így nem él igazából! Ott ülsz valahol te is, az egyik Parkban. Csak ülsz ott csukott szemmel, és valójában semmi sem történik meg. Mi most nem beszélgetünk, csak imitáljuk.
- Természetesen van abban valami, amit Te mondasz. De ettől függetlenül szerintem csodálatos dolog, amit itt megélhetsz. Valami olyasmire van lehetőséged, amire sehol máshol.
- Ez nem igaz. – nevettem el magam. Nem tudtam felfogni, hogy védheti ennyire kitartóan azt, amit ő életnek hisz, miközben valójában annak az elvesztegetése. - Sosem érezted még úgy, hogy ez így csak egy játék? Megsérülhetsz itt? Beteg lehetsz? Szerelemre találhatsz? Kaphatsz valódi simogatást? Sosem… vagyis… csak akkor, ha végre kikapcsolod ezt az életet és újra élni kezdesz. – Az arca először felháborodott volt, aztán szép fokozatosan kétségbeesetté vált. A szemei félelmet sugároztak, és a pislogást is abbahagyta. Az ég beborult, a szél felerősödött. Hirtelen térdre rogyott előttem. Ijedten hajoltam utána, és amint hozzáértem, éreztem, hogy valami megváltozik. A táj mintha egy nagy, színes felhővé vált volna körülöttünk, a hangok teljesen eltűntek, mintha csak egy vákuumba kerülünk volna. Becsuktam a szemem – túl ijesztő volt, amit érzékeltem, de nem engedtem el Őt. A következő pillanatban visszakaptam a hangokat. Kinyitottam a szemem és azt vettem észre, hogy ismét a Téren vagyunk. Óvatosan elkezdett felállni, húzott magával engem is.

- Ne haragudj… Én… én nem tudom mi történt… Sosem tapasztaltam még ilyet. Történt valami, amire nem számítottam, vagy nem tudom, de ennyire még sosem volt erős a környezet reakciója…
- Miért, történt ilyen már korábban is? – Most én fürkésztem a tekintetét, remélve, hátha így a válasza teljes lesz – a szemei jóvoltából.
- Nem… azaz, hasonló. A szél, a vihar, amikor nem is azt szeretném… Ilyen előfordult már… De, hogy visszakerüljek ide, olyan még sosem. Azt hiszem, beszélnem kell egy felügyelővel. – Azzal elindult egy padhoz, ahol egy zöld egyenruhás férfi ücsörgött. Vidáman nézelődött és fütyörészett. Nem látszott rajta semmi olyan, mintha érzékelt volna ebből az egészből bármit is. Mikor észrevette, hogy hozzá megyünk, felállt és elindult felénk.
- Szervusztok! Segíthetek valamiben? – mosolya reklámba illet volna, szinte a füléig ért, azonban a szemei ugyan olyan mattul tekintettek ránk, mint társaié.
- A… a világommal történt valami. Egyszer csak elkezdett minden eltűnni, aztán itt találtuk magunkat. – A férfi szemei elkerekedtek. – Tudja, hogy mi ez az egész? – A férfi egy lépést hátrált. Pontosan tudta, hogy ez miért volt így.
- Maradjatok itt, egy perc és visszajövök! – Futni kezdett, és bement egy zöld színű házba – gondolom itt gyülekeztek. Ránéztem a fiúra, zavart volt és látszott rajta, hogy megijedt. Illetve, ha jól vettem észre, rettentő erősen gondolkozott valamin. Ezekkel párhuzamosan az én agyam is kattogott. Úgy gondoltam, megértettem miről van szó.

Azelőtt Ő mondta nekem, hogy az elmém és a Park kapcsolata talán túl gyenge lenne egy saját világhoz – a kétkedéseim miatt. Talán elültettem benne a kétség magját, s ez elég volt ahhoz, hogy a világa összeomoljon. Sajnáltam. Nem akartam tőle ezt elvenni. Ez viszont most már mindent megváltoztat. Meggyőzni nem fogom tudni az embereket, de megmutathatom nekik, hogy milyen a valóság. Valamit tennem kell a szívvel.

Újabb elhatározás született ezzel a gondolatsorral, s az előzőhöz hasonlóan ez is olyan erős volt, hogy nem hagyom magam eltántorítani, se így se úgy. Itt már magamat sem állíthatom meg. Az az egyetlen kérdés, hogy Ő velem tart-e. Ha nem, az sem baj, de úgy talán több esélyem lenne a sikerre.
A férfi néhány perc múlva visszatért hozzánk, szigorú arckifejezéssel.
- Kérlek titeket, most azonnal hagyjátok el a Parkot. Valami hiba történt, majd értesítünk titeket a javításról. Addig megkérünk titeket, ne próbáljatok a hálózathoz csatlakozni – kéréseteket a rendszer valószínűleg el fogja utasítani. – azzal sarkon fordult, és visszasétált a házba.
A fiú rám nézett és bólintott, aztán eszembe jutott a tervem.
- Várj, kérlek! Azt hiszem, bízom benned, így el szeretném mondani neked azt, amit tenni fogok. – ismét bólintott – Tönkre teszem a Parkot. Mindet nem tudom, de ezt biztosan. Amennyire csak tudom. Meg akarok mutatni az embereknek azt, amit félre tettek. – a bólintás most sem maradt el – Őrültségnek tartod? Lehet, hogy az. De így döntöttem. Veszélyes, de nem számít. – szemeiből semmit sem lehetett kiolvasni, így rákérdeztem: Velem tartasz?
- Igen. – váratlanul karon ragadott és elkezdett a Tér szélére húzni. Amikor elég messze kerültünk a tömegtől, ismét megszólalt: Melyik városban vagy? Bár szerintem ugyan ott vagyunk.

Elmondtuk egymásnak még azt is pontosan, hogy hol vagyunk a Parkon belül, és megbeszéltük, hol találkozunk, miután visszakerültünk a valóságba. A terv szerint kiszedjük a táskáinkat és a kabátjainkat a szekrényünkből és aztán elindulunk a Park szívéhez. Nem valami jó féle terv, de úgy éreztük biztonságosnak, ha minden más részletet ott találunk ki, alkalmazkodva a helyzethez és a legfontosabb, hogy nem az elménken belül – a hálózatra csatlakozva.

Becsuktam a szemem, majd ismét kinyitottam. A parkban ültem egy padon, az emberek továbbra is mozdulatlanok voltak, arcukon semmi érzelem nem tükröződött. Elindultam a kis házhoz. Mire odaértem Ő már ott várt, kezében a holmijával. Mosolygott, és a mosolya talán még szebb és élettel telibb volt, mint előtte. Én is kivettem az én dolgaimat, aztán elindultunk.

- Hogy fogjuk csinálni? Szerinted őrzik? – Néztem Rá kérdőn és kicsit megijedve.
- Majd kitaláljuk, ha már látjuk, mivel van dolgunk. És ne félj. – szemei ugyan olyan erősen csillogtak, mint amikor a napfényben álltunk – Szerintem nem őrzik. Felesleges lenne. Senkinek sem jutott ilyen eszébe, mint Neked. – Valóban. Igaza volt.
- De én mégsem hiszem, hogy egyedül vagyok vele. – kérdőn nézett rám. – Csak nem mindenki olyan megszállottan követi a döntéseit, mint én. – Kuncogni kezdett.
- Erre azt hiszem, elég nagy a valószínűség.

A Park szívét egy nagy számítógépnek képzeltem el, mint ahogy minden hálózat központját. De ez más volt. Messziről látszódott az a hatalmas fa, ami minden felé tornyosult. Lombkoronája terebélyesen töltötte be a teret, azonban semmihez sem ért hozzá. A törzsén azonban látszott, hogy nem egy természetesen ilyen hatalmasra megnőtt fával van dolgunk. Ez valami más volt. Valami félig élő, félig gép. Azt hittem, ilyen csak a könyvekben létezhet, és most itt van előttem. Én pedig épp tönkretenni készültem. Megtorpant, így én is megálltam.
- Mihez kezdjünk? Ez egy fa…
- Menjünk közelebb, hadd vizsgáljam meg. - jól gondoltam, a törzsben micro chipek milliárdjai voltak. – Azt hiszem, ezeket kell tönkre tennünk, míg észre nem veszik, hogy itt vagyunk. Szerinted bármi bajuk lehet attól, ha mi most itt ebbe belepiszkálunk azoknak, akik épp kapcsolódnak?
- Nem lehet semmi bajuk, csak képzelik az egészet, és ezeket fogja össze a fa. Mint egy álom… csupán felébrednek majd. - A hajamhoz nyúlt. Először megijedtem, hogy vajon mit is akarhat, aztán beugrott, amikor már a kezében tartotta a hajcsatomat. Gyorsan kivettem a másikat is, és egyszerre nekiláttunk.

Apró szikrák repültek ki a törzsből, ahogy a kis chipben kárt tettünk. Aztán történt valami. Az emberek elkezdtek felébredni. Összenéztünk. Mindketten tudtuk, hogy nem tudjuk az egészet tönkre tenni. Azzal is tisztában voltunk, hogy akármennyi is sikerül, rövid időn belül kijavítják valószínűleg. Egyszerre döntöttünk, és egyszerre kezdtünk el futni a kijárat felé.

Lihegve értünk ki a nagy vaskapun, a téli hidegbe. Azonnal felvettem a kabátomat, ő is így tett. Nyugodtan, higgadtan kezdtünk el sétálni. El, messze a Parktól. Én, akkor, újra döntést hoztam. De már nem voltam egyedül vele. Tudtam, hogy a világon nem változtathatok, de azt is tudtam, hogy a saját életemen viszont igen. Ugyan a világ nem fog ebben segíteni – a normális életben – de biztos voltam benne, hogy léteznek még olyan emberek, akik ugyan ezt érzik, mint én és ez a fiú. A feladatunk csupán annyi volt, hogy őket megtaláljuk. A segítség és a támogatás pedig nem csak az Ő létezésének ténye volt számomra, hanem maga az a különlegesség, hogy a világ majdnem összes személye közül nekem sikerült akkor és ott, elsőre megtalálnom azt, aki velem van.

Megfogta a kezem és immáron ketten sétáltunk a téli napsütés furcsa kettősségében.

A vonat * novella *

Az állomáson álltam és vártam a vonatot. Az összes holmim a mellettem álló bőröndben volt. Nem túl sok, de ez mindenem. Mindenem, amim maradt a tűzből.
Öt perc volt hátra az indulásig, így hát el is indultam megkeresni a megfelelő vonatot.
A reptérre tartottam; el akartam hagyni még az országot is. Bár egy szimpla menekülésnek tűnik, ami nem old meg semmit, de úgy éreztem talán így majd sikerül felejtenem, újrakezdenem.
Felszálltam a vonatra a maradék életemmel együtt. Már majdnem tele volt mindegyik kabin, de végül találtam egy olyat, amiben csak egyvalaki ült - egy kislány. Összeszorult a torkom, mikor eszembe jutott a húgom. Ő is eltűnt az otthonommal együtt. Egy pillanatra megtorpantam, nem voltam képes arra, hogy belépjek a kabinba. Felejtenem kell. Muszáj. Ő már nem jön vissza.
Kinyitottam az ajtót és beléptem. A kislány rám mosolygott, én pedig leültem vele szembe – tudatosan kerülve a pillantását. A bőröndömet magam mellé tettem, nem voltam képes rá, hogy messze legyek a maradék kapaszkodómtól, a néhány boldog emlékemhez. Ennyi minden, ami még életben tart.
- Szia! Ugye milyen szép az idő? – Csilingelő hangja törte meg a csendet. Rápillantottam: a haja ugyan olyan szőke volt, mint Lucának. Zöld szeme csillogott a mosolygástól. Fejemet az ablak felé fordítottam; fényesen sütött a nap, egy felhő sem volt az égen.
- Szia. Igen, tényleg nagyon szép. – Reméltem, hogy nem akar tovább beszélgetni.
- Szamanta vagyok. Téged hogy hívnak? – Visszanéztem rá; pillantása érdeklődővé vált.
Vonakodtam, de nem akartam megbántani.
- Ella vagyok. – Kicsit nyersnek tűnt, amint kimondtam, így folytattam:
- Hol vannak a szüleid? – 11 év körüli lehetett, egy kis hátizsákkal. Biztos voltam bene, hogy nincs egyedül.
- Az égben. – Megdöbbentem. Nem látszott szomorú árvának. Egészen kíváncsi lettem, közelebb hajoltam hozzá.
- És mit keresel egy vonaton egyedül? – Kíváncsiskodtam, kissé udvariatlanul.
- Megyek az új szüleimhez. – Egy másféle mosoly suhant át az arcán, olyan meleg és áhítatos.  Mintha ezzel a mondattal nem egy aggasztó tényt közölt volna; mintha nem kétségbe lenne esve az új élete miatt, hanem mint aki várakozik, vágyakozik rá. Akarta ezt az új életet. Nem úgy, mint én. Persze lehet, hogy csak képes volt elfogadni a dolgokat.  Vagy rossz volt az előző élete… Az enyém nem volt rossz… Boldogan éltem a kishúgommal. Nekünk sem voltak szüleink - meghaltak egy autóbalesetben miután Luca megszületett - de ott voltunk egymásnak. Amikor 18 lettem, eljöttünk az árvaházból, ahol ugyan szerettek minket, mégsem volt igazi családunk. Örökbe fogadtam Lucát, és elmentem dolgozni. Az újságírás világa ragadott meg, így hát az vagyok. Vagy voltam. Már nem igazán tudom, hogy mi is vagyok… A dolgom az volt, hogy minden héten írjak egy kolumnát. Így viszont, hogy elmegyek, nem tudom, mit fogok ezután csinálni.
- Egyedül? – Még mindig nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen pici lány, kísérő nélkül utazzon.
- Igen. A nagynénémnek dolga van, szóval elhozott és elment. Még csokit is kaptam! – Azzal elővett a kabátzsebéből egy tábla csokoládét, és kis kezét odatartotta elém.
- És a közvetítők nem küldtek senkit? – Kizárt dolog, hogy ha a hivatalban tudnak erről, engedélyezik.
- Nem. Majd ott várnak. – A csokoládét visszacsúsztatta a zsebébe, tekintete a távolba révedt.
Eldöntöttem, hogy majd én vigyázok Szamantára.
- Meghalt a kishúgom. –  A szavak önálló életre keltek; míg ki nem mondtam őket, fel sem fogtam, hogy az én kihangosított gondolataim. Könnyek szöktek a szemembe, de gyorsan megtöröltem.
- Ó, sajnálom! Hogy hívták? – Nézett rám hatalmas, könnyes szemeivel. Őt is elszomorítottam.
- Lucának. Majdnem úgy nézett ki, mint te. De elment… a te szüleid hogy haltak meg? – A szám ismét nem volt az irányításom alatt, de reméltem, hogy nem bántom meg a kérdésemmel. Valamiért ez az idegen kislány elég bátorságot ad, hogy kimondjam azokat a dolgokat, amiket bárki másnak nem merek.
- Lezuhant a repülőjük. – Most ő is suhanó tájat figyelte az ablakon keresztül. – Egy konferenciára mentek. Kértem, hogy most az egyszer ne menjenek, de azt mondták, hogy muszáj.  Orvosi találkozó, valami új dologra jöttek rá a nagyon okos emberek, amit nekik is feltétlenül tudniuk kellett, mert Ők is orvosok.  Hiába könyörögtem napokig, nem tudtam elérni, hogy maradjanak. Elmentek, de minden este beszéltem velük telefonon, napközben e-maileket írogattam, mert betegen otthon unatkoztam.
- Beteg voltál és mégis elmentek? – Ezen egy kicsit meglepődtem; én azt hittem, hogy az orvosok gyerekeivel többet foglalkoznak, amikor betegek.
- Mondtam már, hogy muszáj volt. Ők nem mentek volna el, ha nem kell. De írtak nekem rendes levelet.
- Mit? – Nem értettem, hogy mire gondolt.
- Hát rendes, postán feladott levelet, mert megkértem Őket. Anyu írta az elejét és apu a végét, aztán mindketten aláírták. Elmondták benne, hogy mennyire hiányzom nekik, és hogy mennyire szeretnének már magukhoz ölelni. A temetés után kaptam meg… Ez így olyan volt, mintha elbúcsúztak volna, és biztosítottak volna arról, hogy mennyire nagyon szeretnek, és sosem hagynak el. – A szemembe nézett, és láttam benne, hogy tényleg így gondolja. Tudta, hogy ez így van. Nem érezte és nem hitt benne, egyszerűen tudta. – Neked hogyan halt meg a húgod? – Kíváncsian pislogott rám, a fejét egy kicsit oldalra billentette. Mesélni kezdtem:
- Egy este sokáig maradtam bent a szerkesztőségben, mert segítenem kellett egy kollégámnak; újságíró vagyok. – Tettem hozzá magyarázatképpen. Bólintott. -  Felhívtam telefonon Lucát, mondtam neki, hogy vacsorázzon meg, és feküdjön le aludni, miután már mindent megtanult.
- Hány éves volt Luca? – Szólt közbe érdeklődve.
- 11 éves múlt pár hónappal.
- Én is annyi vagyok. – Ezek szerint jól gondoltam.
- Folytasd, légy szíves. – Unszolt jól nevelten. Látszott, hogy a szülei sokat tanítgatták és odafigyeltek rá.
- Biztosított róla, hogy mindent meg fog csinálni, ugyanúgy, mintha otthon lennék én is. Tíz körül megszólalt a telefon - engem kerestek, a rendőrségről. Elmondták, hogy a kicsi házunkat valószínűleg gyújtogatók felgyújtották, és az egyetlen személy, aki a házban tartózkodott, az korházban van, és az életéért küzdenek. Azonnal odamentem, és épp láttam, amint az orvosok hátrébb lépnek egy szörnyen megégett testtől. Akkor halt meg, amikor beértem. – A tekintetét fürkésztem. Nem akartam megijeszteni, de nem úgy tűnt, mint aki fél, vagy undorodik. Inkább azt láttam, hogy szomorú lett, én pedig ezt sem akartam. Rámosolyogtam, hátha ezzel egy kicsit elterelem a gondolatait.
- Biztos nagyon aranyos lehetett Luca.
- Igen, az volt. És mit tudsz az új szüleidről? – Úgy vettem észre, hogy nem zavarják a személyes kérdések, mert ő is így kérdezett vissza.
- Tamás lesz az új apukám, Johanna pedig az új anyukám. Tamás ügyvéd, Johanna pedig óvónő. Volt egy kisfiúk, de ő kisbaba korában meghalt. Így hát direkt olyan árvát kerestek, akinek voltak rendes szülei. Viszont van egy kiskutyájuk, akit Bobnak hívnak. Egy Golden retriever.  Egy nagy házban laknak, a tengerhez közel. Szeretik a napsütést és a jó időt. – Gondolatai valószínűleg elkalandoztak, mert mondatai között nem mindig találtam összefüggést. Itt elhallgatott és a szoknyáját kezdte el igazgatni. – Semmi mást nem tudok róluk. Mutattak fényképet. Johanna vörös hajú, Tamás pedig fekete. – Amint a hajára nézett, egy pillanatra az eddig hitetlenkedve keresett szomorúságot véltem felfedezni a tekintetében. – Anyu szőke hajú, apu pedig barna. – Észrevettem, hogy sosem múlt időben beszél róluk. Számára örökké létezni fognak, és nem szűnnek meg orvosnak vagy éppenséggel szülőnek lenni.
A nap már az ég alján járt, hamarosan el is tűnt a messzeség mögött. Szami – mert közben megengedte, hogy így hívjam – ledőlt pihenni, mert hajnal óta folyamatosan úton volt. Sok mindent mesélt még nekem. Elmondta, hogy milyen volt a baleset előtt az élete. Beszélt a sok barátjáról, akiket most el kellett hagynia, de emiatt nem búsul, mert majd talál újakat, és amúgy sem akarja őket elfelejteni. Volt egy kiskutyája, akit a nagynénje elajándékozott, amikor hozzájuk került. Ezért volt olyan fontos Bob léte az új helyen. Milyen különös, a hajszínek mennyire bántották! Valószínűleg lényeges része volt az életének. Talán az, hogy hasonlított az anyukájára, fontos volt neki. Lehet, hogy jobban örülne neki, ha Johanna is szőke lenne? Vagy talán az meg azért bántaná, mert úgy érezné, hogy ki akarja törölni az emlékei közül az igazi édesanyját?
Békésen szuszogott a szemben lévő ülésen. A jegyét rám bízta, hogy ha jön a kalauz - elintéztem.
Vajon mi járhat az ő kis fejében? Mire gondolhat, amikor egyedül van? Mit érezhet, amikor el kell aludnia azzal a tudattal, hogy nem láthatja viszont a szüleit soha többé? Valószínűleg ugyan az, mint nekem jártak akkor, mikor én vesztettem el a szüleimet, és most, amikor ez egyetlen egy fontos személyt is. Hiányt és néha kétségbeesést. Vajon van élet a halál után? Soha nem tudhatod, míg te magad is élsz. Utána meg már úgyis mindegy. Persze a vallásos emberek – mint ahogy Szami is az, és én is az vagyok – hisznek Istenben, és abban, hogy szeretteinknek talán még jobb is ott, ahol már nem érheti őket baj. Lucának talán jobb, mert akkor megismerheti végre a szüleinket. De Szamanta szüleinek nem jobb… Nem lehetnek a kislányukkal… Viszont, vigyázhatnak rá onnan fentről, és talán ez így a helyes. Talán Luca így elkerült egy rossz életet. Talán Szamantából más ember lesz ez által. Talán. És remélem, hogy ez így van.
Lehet, hogy miután leszáll erről a vonatról, két nagyon kedves, aranyos ember fogja várni, hogy ugyanúgy szeresse, mint ahogy a szülei szerették… vagy szeretik. Hazamegy velük, összebarátkozik a Bob nevű kutyával, és a kezdődő nyár egészét a tengerparton tölti új barátja és új szülei társaságában. Homokvárat építenek majd, amit a kutya lerombol, de mind nevetnek rajta. Aztán hazamennek, kiülnek az udvarra és megvacsoráznak a gyenge lámpa fényénél. Szami a nem szeretett falatokat megosztja majd Bobbal, és az új anyukája nevetve figyeli, de nem szól rá. Aztán összebarátkozik majd a környéken élő kislányokkal, és a szeptembert már úgy kezdi, hogy sok-sok barátja van, s az iskolabuszon az új legjobb barátnője mellett nevetgél. Majd minden éjszaka úgy fekszik le, hogy a szüleire gondol - mind a négyre. S mikor elnyomja az álom, egy boldog mosollyal az arcán, a kedves kis Bob is elalszik az ágy lábánál, hogy vigyázzon gazdija álmára.
De mindez történhetne másként is. Mondjuk, lekísérném a kis Szamantát, hogy megbizonyosodjak róla, hogy igazi, vigyázó, szerető szülei várnak rá. Aztán megpillantanék két olyan embert, akik nem foglalkoznak azzal, hogy Szamanta hogyan érzi magát a hosszú út után, csupán a szervezet által kínált segítséget akarják igénybe venni. Beszélek velük, és meggyőzöm őket arról, hogy nem akarják ezt az egészet. Magamhoz veszem Szamantát, és együtt élünk ezután. Vigyáznék rá, és folytatnánk mindketten az életünket, de a már közösen.
Sajnálatos részemről, de nem tehetem ezt vele. Neki most már ahhoz a családhoz kell tartoznia. Biztos, hogy Johanna és Tamás nagyon kedves emberek. Látta a fényképüket, és ez a kislány igenis elég okos ahhoz, hogy meg tudja állapítani, hogy milyenek.
Ellenben, attól még, hogy őt nem fogadhatom örökbe, van más lehetőség is. Nem szabadna egyedül maradnom bánatomban, mert akkor talán sosem állok fel.
Tudom, milyen árvának lenni, hiszen most is az vagyok. Ha örökbe fogadnék, szebbé tehetnék két életet - az enyémet, és egy másik árva kislány életét. Így kell tennem, e felől már nincs kétségem.
Amikor Szamanta felébredt már egy másik ember ült vele szemben. Az az Ella, aki félve és kétségek közt lépett be a kabinjába már nem létezett többé. Helyette az új Ella mosolygott rá, vágyakozva és várakozva az új életének kezdetére.
Mikor végül eljött a búcsúzás pillanata, megöleltem, és csak ennyit suttogtam a fülébe:
- Köszönöm, Kicsilány!

Madárka… * novella *

A zongoránál ülök: Ismét azt a dalt játszom. Igaz, nem nevezhetem annak, mert csak az első pár taktus hangja hagyja el a mesés szerkezetet. Az ő dala az. Sosem fogom elfelejteni, ahogy elénekelte nekem azon a nyári napon. De én is csak annyit adhatok, amennyit kaptam; nem énekelt többet az első pár hangnál, de maradandó emléket alkotott.
Emlékszem, ahogy ott ültük azon a padon – ami mindig is a legkedvesebb pad marad a számomra – és néztük a kismadarat a köves utacska és a fű találkozásánál.
Akkor szólaltál meg úgy spontán, s hagyták el ajkaidat ezek a szavak:

Madárka, madárka
Csácsogó madárka…

Két sor csupán, mint ahogy az érzéseid is. Két sor voltam neked én is. Sosem folytattad, pedig tudtad, hogyan kell. Folytathattad volna. Talán kellett volna, de talán nem. Nem egyszerű kérdés.

Folytatom a dalt, szünetet nem tartva, csak úgy áramlanak az ujjaim a billentyűkön. Nem nehéz ezt játszani. Fizikailag semmiképp. Csak az, hogy ilyenkor minden eszembe jut.

Amikor együtt sétáltunk. Az erdőben. És te felemeltél, közben szorosan magadhoz öleltél. Aztán pördültél egyet, letettél, majd megcsókoltál. Hevesen, boldogan.

Emlékszem a napsütésre, a fákra, az illatodra, a szemeidre... Ó, azok a szemek! Ültem az öledben, és csak néztelek. Néztem azt a kék szempárt - aminek a színe te előtted sosem fogott meg – és nem akartam elvenni rólad a tekintetemet. Örökké bámulni akartam, hogy az arcod minden négyzetmilliméterét az emlékezetembe véssem.

Ekkor te azt kérdezted: „Ugyan mit nézel?” Válaszom egyszerű volt: „Téged.” Reméltem, hogy mindent megértettél ebből az egy szóból. Mai napig remélem. Szeretnék hinni abban, hogy tisztában voltál azzal, hogy ekkor mit tettem és mire gondoltam. Én már nem felejthetek. Soha.

De lehet jobb ez így. Számodra. Tőlem elvettél ekkor valamit, amit már soha nem kaphatok vissza. Lelkem immár nem egész. De nem bánom, legyen a tiéd. Egyszer talán, majd én is kapok egy ilyet valakitől. Az az ember majd, aki – azt hiszem, jól gondolom, mikor azt mondom – bizton állíthatom, nem te leszel. Amit kapok, nem fog beleilleni a neked adott darab helyébe, de közel azonos lesz. Remélem. Bár te lehettél volna…

Akkor még nem tudtad ezt te sem, és én sem. Sajnálom, hogy nem te vagy az, kár, hogy viszont Ő vagy, akit kerestem. Akit elvesztettem, és már sosem fogom megtalálni. Mást kell keresnem ezentúl. A világ rohan, rohansz te is. Eltűnsz a tömegben és aztán már közéjük tartozol, nincs mit tenni.

Csak játszom. Ugyan azokat a hangokat szép egymásutánban. Az ismétlődés szinte már harmonikus. A levegő dinamikusan áramol a nyitott ablakon befelé, amikor egy kismadár száll le a párkányra. Nem mozdulok – mint akkor te meg én – nehogy elijesszem, csak annyit suttogok halkan a levegőbe:

Madárka, madárka
Csácsogó madárka…

A francia * novella *

Minden nap ugyan úgy telt el. Barátom Jean és én ugyan azon a helyen pakoltuk ki az állványokat, a két széket, és a festékeket. A megszokott környezet más számára láthatatlanul üdvözölt minket minden reggel. A kávézó ablakain visszatükröződött a hajnali napsugár, mely a szemben lévő park fái közt kukucskált át hozzánk. A rózsaszínű faleveleken csillogtak a harmatcseppek – nem tudni miért volt ilyen furcsa színük – és ezernyi apró szivárványt szórtak szét. Ez minden reggel megismétlődött. Mint ahogy az is, hogy a kávézóval szomszéd pékségben friss baquette-t sütnek. A baráti arcok, akik elhaladnak mellettünk minden nap, mosolyogva – ez is megszokott volt. A vásznak, melyeken minden szín harmonizált – ez is. Jean szívesen festett portrékat is, melyekért a turisták és párizsi lakosok szíves örömest várakoztak. Barátom nagyon mestere volt a szórakoztatásnak. Mondogattam is neki gyakran, hogy ha nem festene ilyen jól, már rég elzavartam volna valamelyik színházba. Ilyenkor csak mosolygott és bólogatott. Nem sejtettem akkor még, hogy miért.

Aztán egy nap minden megváltozott. Párizs utcái ezután már soha nem mutatták ezt a hangulatot. Az arculat megváltozott. Pedig látszólag csak egy apró változás történt. 

Egy borultabb napon Jean késve érkezett. Nélküle furcsa volt ülnöm az utcán. Az emberek viszont vidáman lépdeltek, az időjárás ellenére ugyan úgy mosolyogva, mint minden más nap. Aggódtam, mert az emberek, akik barátomhoz jöttek, nem akartak várni.

Aztán megérkezett ő is. Arca nyúzott és sápadt volt. Szemei alatt fekete karikák húzódtak, szembogara csillogott a láztól. Felugrottam a székemről, és elé siettem, egy oda nem illő vonalat húzva a képen, amit épp festettem. Nem volt nála semmi, csak egy nyomtatott papír. Óvatosan a kezembe tette, a másikkal pedig rám támaszkodott. Elkísértem a székemig, és segítettem neki leülni. Alig állt a lábán. 

Szemeit lecsukva tartotta, amikből apró könnycseppek szivárogtak. Kezeivel megmarkolta a szék oldalát, s igyekezett egyensúlyban maradni. Óvatosan – s látszott, hogy ez a mozdulat is mennyire megfontolt – felemelte a fejét, kinyitotta a szemeit, s remegve megszólalt:

- Sajnálom, hogy megvárattam Önöket, barátaim – nézett a még várakozókra – de attól tartok, hogy a mai napon nem tudok Önöknek segíteni. – Ezután rám nézett, de nem szólt semmit. A tekintetét a még mindig kezemben lévő papírra irányította.

Rögtön olvasni kezdtem. Egy orvosi papír volt. A dátum régi, de ami állt rajta, annak nem számított az idő. Kétségbeesetten néztem barátomra, de az ő szemeit ismét csukva találtam. Arcán kis nyugtalanság játszott, de úgy tűnt, nem emiatt aggódik.

- Hazaviszlek. – Erre nem szólt, csak gyengén bólintott. Közelebb léptem hozzá, a papírt a zsebembe hajtogattam, majd barátom oldalát támasztva - így támogatva őt, elindultunk. 

- Mióta tart ez? – bár a papíron láttam a dátumot. – És… - „miért nem szóltál?” akartam kérdezni, de nem tettem. - … mi történt, hogy most ennyire rossz bőrben vagy?

- Felesleges ezen rágódnunk, drága barátom. Tudtam már egy ideje, hogy így lesz vége. Nem akartalak ezzel terhelni. Ismerlek annyira, hogy jobban aggódtál volna, mint az szükséges. Különben is, aggódni is kár lett volna emiatt. Én sem tettem. Megbékéltem a helyzettel. – Ezekhez a mondatokhoz felhasznált egy- két percet, a szavakat nehezen formálta, a láz a hangján is hallatszott. – A gyógyszerek eddig hatottak. De ma reggel már így ébredtem. Mondták, hogy ez így működik. Már számítottam rá. De… Nem akarok erről beszélni. Amit tudnod kell erről – amit én is tudok, az ott van a papíron. Ezért hoztam. Van egy sokkal fontosabb mondanivalóm. – Belenéztem a szemeibe, és láttam a komolyságát a dolognak. A papírt a zsebembe süllyesztettem – később elolvasom. 

- Hallgatlak, figyelek rád.

- Én írtam. Nem kitalációkat, nem meséket, nem verseket. Rólunk írtam. Mint egy napló. A napjaink, a műveink, a barátaink, minden. A köztünk lévő barátságról, mindenről, amit megtettél értem. – Ekkor összecsuklott, épp hogy el tudtam kapni. Az ölembe vettem a lesoványodott Jean-t. Barátságom szégyene, hogy nem vettem észre, az utóbbi időben milyen drasztikusan lefogyott. Haragudtam magamra és úgy éreztem, nem érdemlem meg a törődését. 

Ő nem ellenkezett a segítség ellen. Folytatta:

- Amiket együtt éltünk meg. Meg kell maradnia. Tudom, hogy a te emlékeidben fennmarad, és esetleg azokéban, akik minden nap velünk voltak. De senki más – rajtad és rajtam kívül – nem tudja ezt a mélységet megérteni. Szeretném nekik… elmagyarázni. 

Mindeközben megérkeztünk a lakásához, ami majdnem teljesen üres volt. Egynéhány doboz volt csupán, egy kanapé, könyvek kupaca és a festő készlete. Gyengéden a kanapéra fektettem és melléültem. Csodálkozva kérdeztem tőle:

- Mióta nincsenek meg a bútoraid? Miért van minden dobozokban? Be kell költöznöd a kórházba? – Nem értettem én sem a kérdéseimet, de döbbenetem és félelmeim felülmúlták nyugodt énemet.

- Drága barátom. Igen, elköltözöm. De oda én már ezeket sem viszem magammal. Meg fogok halni. Méghozzá igen hamar. Kérlek, hozd nekem ide azokat a könyveket a nagydoboz mellől!

Felálltam mellőle és odavittem neki a naplókat. Bőrkötésű, igen vastag könyvek voltak.

- Nyisd ki azt, amelyiken az egyes van. – Szólalt meg elhaló hangon.

Kezembe vettem, amelyiket mondta és kinyitottam. Szépen rendezett kézírást pillantottam meg. Néha még lábjegyzetet is használt. Összeszorult a szívem. Beleolvastam, és mivel a döbbenetem rég elszállt már, meghatódottan olvastam a sorokat, amelyekben az én kedves Jean barátom mesél. Úgy, mint aki mindezt a legtermészetesebb dolognak tekintené, hogy minden apró mozzanatot megörökít közös mindennapjainkból. Lapozgattam a könyvet és rádöbbentem, hogy nekünk nem voltak mindennapjaink. Minden egyes nap különleges volt. Mindegyik más volt és mindben volt valami szép és talán valami még szebb.

- Az összes, amit az öledben tartasz, erről szól. Szeretném, ha azt a levelet, amelyik az utolsó kötetben van, elvinnéd a színházigazgatónak, akinek a lánya nálunk járt tavaly ősszel. Emlékszel rá, igaz? – Szemeim könnybe lábadtak. Hát hogyne emlékeznék rá! Jean egyetlen igaz szerelme volt az a lány. Evelin, akinek a szépsége Jean számára földöntúli volt. Sok képet festett róla, azon a portrén kívül, amiért a fiatal, csinos hölgy nálunk járt. Rengeteg kép volt, ami csak az érzésről - amit a lány iránt érzett – és a szépségéről szólt. Csodálatos festmények voltak, Jean legdrágább művei. Egyetlen dolog akadályozta meg szerelmük beteljesedését csupán – Evelin jegyese. Jean beletörődött, s sosem mutatta ki érzelmeit a lánynak, aki sokszor látogatott el hozzánk szabadidejében. De láttam az ő szemeit is. Ugyanolyanok voltak, mint barátomé. A szemeik sosem hazudtak. Látszott rajtuk, mennyire vágynak a másikra. 

Az ő édesapja volt az, aki segíthetett Jean álmát beteljesíteni. És én mindent meg fogok tenni ennek érdekében.

- Emlékszem rá. Elviszem neki. – ekkor azonban köhögés roham jött rá, nagyon megijedtem, azonnal közelebb hajoltam hozzá. Rázkódott a teste, és szenvedett. Óriási fájdalmai lehettek. Nem tudtam, hogyan segíthetnék neki. A telefonhoz rohantam és a mentőket tárcsáztam. Én nem tudok rajta segíteni, nem tudom a fájdalmait enyhíteni, és ez borzalmas érzés volt.

Hamarosan már a mentőautóban ültem, mellettem Jean feküdt – ébren. Mosolygott, és megszólalt:

- Kérlek, adj címet a darabnak. És figyelj arra, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Az igazgató… - köhögni kezdett ismét, de most sikerült felülkerekednie – megígérte… megígérte, hogy bemutatja, és segít megrendezni neked. – Szemei lassan lecsukódtak, majd hirtelen újra tágra nyíltak. Száját összeszorította, de a monitoron, amire rákötötték, látszott, hogy mi történik. Ismét rettenetes erővel törtek rá a fájdalmak, a némaságba taszítva őt. Megfogtam kezét és éreztem a könnyeket legördülni az arcomon. Megszorította a kezemet, és a szemeimbe nézett.

- Köszönöm, hogy a barátom vagy. – Alig hallhatóan suttogta e szavakat, miközben mosolygott. Aztán engedett a szorításból, és éles hang járta be a mentőautót. A szíve leállt. A mentős, aki mellettem ült, azonnal elkezdte az újraélesztést. De én tudtam, hogy már nem segíthet rajta. Vége volt ennek a fejezetnek. Megráztam a fejem, és a fiatal mentős tiszt felírta a halál időpontját. Fél perc múlva a kórházba értünk. Lediktáltam minden adatot, amit kértek, és elindultam. Párizs éjszakai utcáit róttam, először öntudatlanul, mintha az elmém fáradt volna el. Tompán érzékeltem a fényeket, az utcatáblákat, az embereket. Mélyen a gondolataimban jártam. Az emlékeimben. Aztán gépiesen betértem a legközelebbi kávéházba. Leültem az első asztalhoz, és elővettem kabátzsebemből az utolsó kötetet. Még a lakásban tettem el, sietségemben. Kinyitottam az utolsó oldalon, amin írást találtam. A ma reggelt írta le. Azt, hogy elindul hozzám, és beavat a tervébe. Tollat vettem elő és írni kezdtem. Papírra vetettem az ezután következő pillanatokat, igyekezve olyan szemszögből, ahogy én éltem át. Próbáltam minél hitelesebbé tenni. Miután befejeztem, kinyitottam a levelet, amit az igazgatónak írt. Átfutottam, nem éreztem úgy, hogy minden egyes szóra szükségem lenne. Csak leírta az ötleteit a darabbal kapcsolatban. Aztán megpillantottam a nevét. Evelin. Új bekezdés következett, csupán pár sor, amiben leírta, hogy a róla festett és az általa ihletett képei a szomszédnál vannak, kéri, egyet hagy válasszak én, a többiből egy jár Evelinnek, és a maradékot fordítsák a darabra. De nem, nem fejezte itt be. Leírta… hogy szereti a lányt. A szívem összefacsarodott. Aztán hozzátette, nem akarja, hogy a lány ezt megtudja. Szereti, épp ezért meg akarja kímélni a fájdalomtól. Épp úgy, mint velem tette. Összehajtottam a levelet és visszatettem a naplóba. A mű ezennel befejeződött. A címe pedig A francia lesz, ahogy az emberek mindig is emlegették őt. Ez az ő élete. Az ő műve. Az ő szeretete. 

Felálltam az asztaltól, és elindultam ismét. Most már tudtam, hová kell mennem. Egyenesen a színház felé indultam. Az igazgatót biztosan ott találom ilyenkor. Hozzá kell kezdenem, amint lehet. Megérdemli. És az embereknek meg kell ismerniük az igazi barátot, minél hamarabb, hogy tudják, milyenné kell válniuk. Hogy tudjam, nekem milyenné kell válnom.

- Viszlát, drága, drága jó barátom! – suttogtam bele a párizsi éjszakába.