Elmondom neked a történetünket.
Egy nagyon mély, sötét és csendes árok mélyén vagyok. Alig kapok levegőt, félek és nem látom a fényt. Ülök a nyirkos talajon és próbálok gondolatban valahol máshol lenni. Rám találsz. Egy szakadék szélén állsz és tudod, hogy lent vagyok. Nem tudod, milyen mély, csak azt, hogy nem vagyok képes egyedül kijutni onnan. Lekiabálsz nekem: “Tarts ki! Ne félj!” és én valahogy meghallom a hangod. Először azt hiszem, csak képzeltem ezt is és végre sikerült gondolatban eljutni egy jobb helyre. Aztán a sötétben meglátok egy hófehér kötelet. Nem értem, hogy történhetett ez, hisz koromsötét van, de látom. Óvatosan megfogom és kicsit meghúzom. A kötél stabilan tart. Valami azt súgja, hogy elkezdhetek mászni. Hozzáfogok. A kötél érdes, a kezem csúszik. Egyre több a távolság köztem és a talaj között. Még nem látom ugyan a fényt, de hiszek benne, hogy az vár rám a végén. A kezem csúszik, a kötél érdes és sebes lesz tőle a lábam és a kezem is. Kitartok és mászok tovább. Eszembe jut, milyen volt odalent és kicsit megijedek. Mi van, ha ezután az a büntetésem, hogy csak mászok egyre feljebb, de nem fogynak a méterek köztem és a fény között? Itt maradok a kötélen, egyre sajgóbb végtagokkal, zúgó fejjel és a néma sötétséggel körülöttem… Egy kicsit megrántod a kötelet felfelé - ebből tudom, hogy Te tartod a kötelet, a súlyomat és vársz fent rám. Velem vagy. Erőt veszek és mászok tovább, minél hamarabb meg akarom ezt köszönni Neked.
Aztán egyszer történik valami. Elengeded a kötelet, elsétálsz, én pedig csak zuhanok. Nem szóltál semmit, csak így döntöttél. Elfáradt a kezed és fájni kezdett. Nem akarod ezt a fájdalmat. Félsz tőle. És ahelyett, hogy elkezdtél volna felhúzni - ezzel gyorsítva ezt a keserédes folyamatot -, Te csak elengedted a kötelet. Én pedig zuhanok a semmibe, ki tudja meddig…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése