"Ültem a régi kerékpáron és csak tekertem a pedált. Nem néztem hátra – az sem számított volna, ha már nincsenek mögöttem. Néha még hallottam a hangos nevetések gyenge foszlányait. Olykor-olykor a nevemet kiáltották, de nem álltam meg. Erősen szorítottam a kormányt, és ahogy bekanyarodtam az atommag kutató intézet mellé, hirtelen belém nyilallt egy aggasztó, ámde teljesen ésszerű gondolat: én vagyok. A sörtől, ami kicsit a fejembe szállt, úgy éreztem magam, mintha most döbbentem volna rá arra, hogy EZ az én életem és nincs még egy lehetőségem. Megijedtem ettől – kezdtem egyre gyorsabban tekerni. Egyedül vagyok és magányosan. Sokszor jut ez eszembe, most valahogy az elmúlt napokat figyelembe véve, sokkal jobban fájt ez a tény. Boldognak kellene lennem. Persze ez úgy, hogy logikátlanul viselkedem és emiatt még inkább aggódóvá válok, nem fog bekövetkezni. Talán ha végre normális gondolkozásmódot sajátítanék el... Ha önállóvá tudnék válni. Nem függnék érzelmileg mástól, másoktól."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése