Gondoltam, hogy egy napon ebben a mesében is eljön az a nap, amikor az egyik fél megállj mond. Az a nap, ez a nap lett. Furcsa, hogy mikor minden összedőlni látszik, majd kapsz egy váratlan támasztékot onnan, ahonnan nem is várnád; az álmod egy másik része romlik el és dől romokba. Mivel számítottam rá (csak nem konkrét időintervallumon belül), annyira nem ért pofonként; mondjuk úgy inkább, hogy rettentő fájdalmas és kellemetlen - de egyelőre kibírható. Biztos a kezdeti sokk. Még nem mertem belegondolni, mennyi minden fog megváltozni ezután - és nem is akarok. Köszönöm szépen, de kicsit még szeretnék elfoglalva lenni a saját kis emlékeimmel, amikhez foggal-körömmel ragaszkodom, ugyanis ki kell bírnom ezt is, mint a másik nagy nehézséget. Akármennyire nem vagyok erős, most mégis annak kell mutatnom magam. Sőt, pont itt van a mérce. Amikor az összeomlás pillanatához újra eljutok (és el fogok...), akkor kell majd a legerősebbnek látszanom. Senki sem láthatja rajtam. Senki. Nem hagyom.
Mellesleg fáj, hogy tulajdonképpen megkapta, amit szeretett volna, csak voltak járulékok, amiket el kell(ett volna) fogadni és mégis ő futamodott meg. De hát ilyen az élet. Legközelebb, kedves Future Me, kérlek, kétszer gondold meg, mielőtt valakihez közel kerülsz bármilyen téren!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése